étel, hordó

Szabadság kávéház

  • ételhordó
  • 2012. január 15.

Gasztro

Vajon hányan vannak hőzöngők, akik szerint nemcsak az orosz emlékmű, de a Szabadság tér elnevezése is valami bolsevik következmény? De itt szó sincs táblacseréről. A teret 1900-ban nevezték el így, és nem meglepő, hogy a szomszédban, a szintén akkoriban avatott Batthyány-örökmécsessel szemközt nyíló vadonatúj (1902-ben járunk) kávéház homlokzatára is ezt a magyarnak oly kedves szót festették.

Jellemző persze, hogy a komcsik alatt a Szabadság kávéház nem tarthatta meg a nevét, Spartacusként és elsősorban eszpresszóként ismerte a környék aranyifjúsága és szürkeállománya - tulajdonképpen egy hajszál választotta el attól, hogy "menő" helynek számítson, bár ez mondjuk 1981-ben egészen mást jelentett, mint manapság. A Spartacus túlélte a rendszerváltást is, ám valószínű, ha pár évvel ezelőtt nem akad jelentkező "visszarendező" szándékkal, minimum bankot nyitottak volna a helyén.

Ma tehát ismét Szabadságnak és kávéháznak nevezik, és kétség sem férhet hozzá, hogy az "újranyitást" komoly beruházás, és szerencsére jó ízlés előzte meg. Ragyogó csillárok, csodás bútorok, vakító abroszok közé érkezünk, még a régiesnek tűnő, ám vadonatúj festmények sem fájnak. Legfeljebb Ady Endre életnagyságú figurája ejt zavarba, aki (ami) egy külön asztalnál foglal helyet, s éppen a Harc a nagyúrral (tudják, a disznófejűvel) versét írja - ahogy az állítólag a valóságban is történt.

De ami ennél jobban is zavarba ejt, hogy szombat délután ebben a fene szálában a költőn és a pincéren kívül egyetlen teremtett lélek sem akad. Pontosan úgy érezzük magunkat, mint egy kisvárosi helytörténeti múzeumban, amikor kizárólag a kedvünkért kapcsolják fel a világítást: szépséges, de tudjuk - és tudja a személyzet is -, hogy ez így híján van bármi értékelhető hangulatnak.

Az étlapot olvasva az ínyesmester brillírozására számíthatnánk, de sejtjük előre, hogy közönség híján szerénynek ígérkezik az élményanyag. Botrány persze nincs, de sajnos érződik a tétnélküliség: az ételek - nincs jobb szó - lélektelenek. Pedig nem a receptekkel van baj, sőt! A gombás spárgaleves vargányás buktával (890 Ft) még így is izgalmas, a fenyőmagos-fügés grillezett szűzérmékre (2290 Ft) vagy a zsályás-citromos csirkemellre (1990 Ft) se lehet rossz szavunk. De kimondottan hideg a krumplipüré, és csak a tálalásában emlékezetes a Gundel-palacsinta (1190 Ft).

A Szabadság kávéházban minden adott egy kiváló étteremhez, de úgy látszik, olykor a minden is kevés.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.