étel, hordó

Vörös postakocsi

  • ételhordó
  • 2012. december 15.

Gasztro

A 15-ös buszra felszáll egy vámpír, és húz maga után egy koporsót. Az emberek tátott szájjal nézik, mire megszólal a vámpír: Mi van? Nem láttak még ételhordót?

A Bakáts téren szállunk le, és látjuk, hogy az egyik alvilági vendéglátóhely, ha nem is koporsóval, de Orfeusz nevével csalogat. Csak ránk ne rohadjon az asszociáció - gondoljuk -, de csupán borozóba szállunk alá, ahol az étlap egytételes, mint egy félbehagyott szimfónia: zsíros deszka lila hagymával.


Merre hát? Tudjuk, hogy a Kálvin tér felé sorra kínálják magukat a "helyek", de megfogadtuk, hogy be nem tesszük a lábunk oda, ahol azt írják a cégérre: bistro vagy lounge. Ha a pokol mélyére is kell szállni, ám legyen, vagyis marad a múlt. Az Erkel utca sarkán álló Vörös Postakocsi a vendéglátás öreg katonája, nyakunk rá, ha 1970-ben nem itt, hanem egy utcával arrébb, a Szamuelyben nyitja meg a valamely-pesti vendéglátó-ipari vállalat, már tíz éve is csak hűlt helyét találtuk volna. A Rádayban viszont a megtestesült előrelátás szimbóluma: jelentkezzen, aki negyvenkét évvel ezelőtt megjósolta volna, hogy itt terül majd el a főváros "gasztroutcája".

Dicsérnünk kell a jelenlegi tulajdonosokat; nem álltak trendbe, az imázs semmit nem változott negyven év alatt, de épp így lehet a Postakocsi szabályt erősítő kivétel. Olyan, mint belvárosi divatházak közé ékelődő trikotázs.

Hál' istennek retróról szó sincs, az étlap sokkal változatosabb, mint 1984-ben. Akkoriban csirke, sertés és marhának hazudott sertés jelentette a húst, mára nemcsak mangalicával, szürke marhával, de éti csigával is bővült az állatsereglet. Kétféle háromfogásos menüsorból is - klasszikus magyar (4290 Ft), modern magyar (5690 Ft) - választhatunk; az utóbbi tűnik érdekesebbnek. Elsőre padlizsánsalátát adnak, friss, ahogy a kísérő zöldségek is - répa, zeller, olajbogyó, rukkola -, ráadásul jól lelocsolták olívával, s az arányokkal sincs baj. A mennyiség viszont több a soknál: ahelyett, hogy megágyazna, inkább lelakatolja az érlelt sonkás bélszínszeletkékhez vezető ösvényt.

A tócsnin (?) heverő "szeletkék" nemhogy élvezetesek, egyenesen isteniek, sonkából meg csak annyi van, hogy még pikánsabbá tegye az amúgy is ötcsillagos mesterfogást. Nem csoda, hogy a végén olyan Gundel-palacsintára számítunk, hogy azt megkóstolván a névadó is elégedetten csettintene.

De nem. A "modern" jegyében nem a hagyományos, hanem "amerikai típusú", fánkra emlékeztető palacsintába csomagolták a belevalót, ami persze nem baj. Ám az igen, hogy hideg és kemény, ráadásul a töltelékben az értelmezhetetlen narancsíz dominál.

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.