A Bakáts téren szállunk le, és látjuk, hogy az egyik alvilági vendéglátóhely, ha nem is koporsóval, de Orfeusz nevével csalogat. Csak ránk ne rohadjon az asszociáció - gondoljuk -, de csupán borozóba szállunk alá, ahol az étlap egytételes, mint egy félbehagyott szimfónia: zsíros deszka lila hagymával.
Merre hát? Tudjuk, hogy a Kálvin tér felé sorra kínálják magukat a "helyek", de megfogadtuk, hogy be nem tesszük a lábunk oda, ahol azt írják a cégérre: bistro vagy lounge. Ha a pokol mélyére is kell szállni, ám legyen, vagyis marad a múlt. Az Erkel utca sarkán álló Vörös Postakocsi a vendéglátás öreg katonája, nyakunk rá, ha 1970-ben nem itt, hanem egy utcával arrébb, a Szamuelyben nyitja meg a valamely-pesti vendéglátó-ipari vállalat, már tíz éve is csak hűlt helyét találtuk volna. A Rádayban viszont a megtestesült előrelátás szimbóluma: jelentkezzen, aki negyvenkét évvel ezelőtt megjósolta volna, hogy itt terül majd el a főváros "gasztroutcája".
Dicsérnünk kell a jelenlegi tulajdonosokat; nem álltak trendbe, az imázs semmit nem változott negyven év alatt, de épp így lehet a Postakocsi szabályt erősítő kivétel. Olyan, mint belvárosi divatházak közé ékelődő trikotázs.
Hál' istennek retróról szó sincs, az étlap sokkal változatosabb, mint 1984-ben. Akkoriban csirke, sertés és marhának hazudott sertés jelentette a húst, mára nemcsak mangalicával, szürke marhával, de éti csigával is bővült az állatsereglet. Kétféle háromfogásos menüsorból is - klasszikus magyar (4290 Ft), modern magyar (5690 Ft) - választhatunk; az utóbbi tűnik érdekesebbnek. Elsőre padlizsánsalátát adnak, friss, ahogy a kísérő zöldségek is - répa, zeller, olajbogyó, rukkola -, ráadásul jól lelocsolták olívával, s az arányokkal sincs baj. A mennyiség viszont több a soknál: ahelyett, hogy megágyazna, inkább lelakatolja az érlelt sonkás bélszínszeletkékhez vezető ösvényt.
A tócsnin (?) heverő "szeletkék" nemhogy élvezetesek, egyenesen isteniek, sonkából meg csak annyi van, hogy még pikánsabbá tegye az amúgy is ötcsillagos mesterfogást. Nem csoda, hogy a végén olyan Gundel-palacsintára számítunk, hogy azt megkóstolván a névadó is elégedetten csettintene.
De nem. A "modern" jegyében nem a hagyományos, hanem "amerikai típusú", fánkra emlékeztető palacsintába csomagolták a belevalót, ami persze nem baj. Ám az igen, hogy hideg és kemény, ráadásul a töltelékben az értelmezhetetlen narancsíz dominál.
