étel, hordó

Vörös postakocsi

  • ételhordó
  • 2012. december 15.

Gasztro

A 15-ös buszra felszáll egy vámpír, és húz maga után egy koporsót. Az emberek tátott szájjal nézik, mire megszólal a vámpír: Mi van? Nem láttak még ételhordót?

A Bakáts téren szállunk le, és látjuk, hogy az egyik alvilági vendéglátóhely, ha nem is koporsóval, de Orfeusz nevével csalogat. Csak ránk ne rohadjon az asszociáció - gondoljuk -, de csupán borozóba szállunk alá, ahol az étlap egytételes, mint egy félbehagyott szimfónia: zsíros deszka lila hagymával.


Merre hát? Tudjuk, hogy a Kálvin tér felé sorra kínálják magukat a "helyek", de megfogadtuk, hogy be nem tesszük a lábunk oda, ahol azt írják a cégérre: bistro vagy lounge. Ha a pokol mélyére is kell szállni, ám legyen, vagyis marad a múlt. Az Erkel utca sarkán álló Vörös Postakocsi a vendéglátás öreg katonája, nyakunk rá, ha 1970-ben nem itt, hanem egy utcával arrébb, a Szamuelyben nyitja meg a valamely-pesti vendéglátó-ipari vállalat, már tíz éve is csak hűlt helyét találtuk volna. A Rádayban viszont a megtestesült előrelátás szimbóluma: jelentkezzen, aki negyvenkét évvel ezelőtt megjósolta volna, hogy itt terül majd el a főváros "gasztroutcája".

Dicsérnünk kell a jelenlegi tulajdonosokat; nem álltak trendbe, az imázs semmit nem változott negyven év alatt, de épp így lehet a Postakocsi szabályt erősítő kivétel. Olyan, mint belvárosi divatházak közé ékelődő trikotázs.

Hál' istennek retróról szó sincs, az étlap sokkal változatosabb, mint 1984-ben. Akkoriban csirke, sertés és marhának hazudott sertés jelentette a húst, mára nemcsak mangalicával, szürke marhával, de éti csigával is bővült az állatsereglet. Kétféle háromfogásos menüsorból is - klasszikus magyar (4290 Ft), modern magyar (5690 Ft) - választhatunk; az utóbbi tűnik érdekesebbnek. Elsőre padlizsánsalátát adnak, friss, ahogy a kísérő zöldségek is - répa, zeller, olajbogyó, rukkola -, ráadásul jól lelocsolták olívával, s az arányokkal sincs baj. A mennyiség viszont több a soknál: ahelyett, hogy megágyazna, inkább lelakatolja az érlelt sonkás bélszínszeletkékhez vezető ösvényt.

A tócsnin (?) heverő "szeletkék" nemhogy élvezetesek, egyenesen isteniek, sonkából meg csak annyi van, hogy még pikánsabbá tegye az amúgy is ötcsillagos mesterfogást. Nem csoda, hogy a végén olyan Gundel-palacsintára számítunk, hogy azt megkóstolván a névadó is elégedetten csettintene.

De nem. A "modern" jegyében nem a hagyományos, hanem "amerikai típusú", fánkra emlékeztető palacsintába csomagolták a belevalót, ami persze nem baj. Ám az igen, hogy hideg és kemény, ráadásul a töltelékben az értelmezhetetlen narancsíz dominál.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.