Márpedig az Európai Monetáris Unió (EMU) keretei 1999-es születése óta, sőt már azt megelőzően is folyamatosan változtak, változnak. Az európai közös pénz megteremtésének szándéka a közösséget afféle kontinentális Egyesült Államokként elképzelő politikusok agyában több mint három évtizede fogant meg. 1969-ben az Európai Gazdasági Közösség (EGK) hágai csúcstalálkozóján bíztak meg egy bizottságot a monetáris unió előkészítésével.
A megoldási javaslatot (amely legfeljebb parciális érdeklődésre tarthat számot, ezért csak a lényeget: az egységes pénzt több lépcsőben, a tagállamok fizetőeszközeinek fokozatos "közelítésével" alkották volna meg) a hetvenes évek első olajválsága döntötte romba. Az ötletet a nyolcvanas évek második feléig jegelték, akkor viszont az Európai Bizottság akkori elnöke (Roy Jenkins) a közösség - szélsőséges árfolyam-ingadozásokban és egyre fenyegetőbb méreteket öltő munkanélküliségben megmutatkozó - gazdasági bajainak hathatós orvoslását az Európai Monetáris Rendszer (EMR) megvalósításában vélte felfedezni. Ennek a próbálkozásnak a leghíresebb szülötte az első közös európai fizetőalkalmatosság, az ECU (European Currency Unit), amelyet - számlapénzről lévén szó - mi elsősorban a rendszerváltás után érkező uniós támogatásokból ismerhetünk.
A meglehetősen göcsörtös családfájú Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) létrehozásának terve 1991-ben, az Európai Tanács maastrichti ülésén kapott végre zöld jelzést: ezután nyolc év telik el az euró megszületéséig (lásd A GMU szakaszai című keretes írásunkat), majd további három az első euróbankjegyek és -érmék megjelenéséig.
Zsetonkeverők
Az eurózónához csatlakozott tucatnyi országban 1999-től számlapénzként (magyarán nem készpénzforgalomban), 2002 januárjától pedig már kézzel fogható fizetőeszközként használják az új pénzt, amelynek megszületésével az Európai Unió tagállamainak nemzeti pénznemei megszűntek. Kivéve a briteket, a dánokat és a svédeket, akik mindmáig nem adták be a derekukat. Nagy-Britannia és Dánia ódzkodása oly fokú, hogy mindkettő szerződésben kötötte ki a távolmaradás jogát az eurózónától, míg a skandinávok legutóbb a tavalyi népszavazáson mutattak fügét az eurónak (miután formálisan nem teljesítették a konvergenciakritériumokat - lásd Maastrichti kritériumok című keretes írásunkat).
A feltételeket annak érdekében találták ki, hogy a közös valutát stabil gazdasági környezetben valósítsák meg, különben a rendszer nem lehet működőképes hosszú távon. Tüzetesebben szemügyre véve azonban a kritériumokat kiderül, hogy az ismérveket kivétel nélkül az árstabilitásnak rendelték alá, a többi csupán az alacsony infláció tarthatóságának keréknyomában tartja a gazdaságpolitika szekerét. Némileg lecsupaszítva a dolgot: az egyetlen elvárás, hogy az integráció alacsony és kézbentartott infláció mellett jöjjön létre. A gazdaságtörténészek szerint ennek az az alapvető oka, hogy a hazai fizetőeszközükre kényes németek kizárólag egy, a márkánál nem rosszabb euróra voltak vevők, és az erős antiinflációs elkötelezettségben látták ennek zálogát.
A maastrichti kritériumok hitelességét és elfogadottságát nem kis mértékben kérdőjelezi meg, hogy az eurórégió nagyjai, Németország és Franciaország lassan már sportot űznek a feltételek, egészen pontosan az államháztartási hiány megszabott mértékének be nem tartásából. A 2003-as svéd referendum fiaskóját többen a közös játékszabályok felrúgásával magyarázzák, és talán az sem véletlen, hogy az ez év májusában csatlakozók között is mind élesebb hangot ütnek meg a monetáris integráció kritikusai.
Magyarország több szempontból sem tartozik az elégedetlenkedők közé. Egyrészt amiatt, hogy kis, nyitott gazdaság lévén a modernizációs, az Európai Unióhoz történő felzárkózással összefüggő célok megvalósításának optimális kerete egy szélesebb gazdasági és pénzügyi integráció. (Bár nem mellékes persze, hogy ott kik és hogyan osztják a lapokat.) Másrészt amiatt sem, hogy - hivatalosan legalábbis - egyelőre nem tettünk le a viszonylag gyors eurózóna-csatlakozásról. A "viszonylag gyors" alatt már nem kell feltétlenül 2008-at érteni, jóllehet a kormány tavaly annak az évnek az elejét jelölte meg céldátumnak. Harmadrészt azért sem, mivel a magyar gazdaság fejlődésében a külföldi tőke eddig is meghatározó volt, és a jövőben is döntő jelentőségű lesz, márpedig a politikai, majd a gazdasági integráció tagjaként joggal számítunk arra, hogy a magyar piac hitelezési és befektetési szempontból a jelenleginél kedvezőbb megítélés alá esik. A negyedik szempont, hogy Magyarország kereskedelmének döntő hányadát az unióval bonyolítja le, ami már több mint adottság: egy visszavonhatatlan elkötelezettség a teljes - politikai és gazdasági - integráció felé. A bővítéssel egy időben kontinensnyivé duzzadó belső piacot "kapnak" a magyar termelők, ami csupán a méreteiből adódóan is számos lehetőséget tartogat - fellendülés és dekonjunktúra idején egyaránt. Ötödrészt a felkészüléssel az újonnan csatlakozók között elismerten jól állunk, bár a közösségi szabályozás átvételének gyakorlatilag soha nem lesz, nem lehet vége, hiszen Brüsszel folyamatosan változtatja a játékszabályokat (mostanság például az újonnan érkezők rendszerbe ágyazása miatt).
Eurórégió, mindhalálig!
Az EMU-hívők szükségszerűségnek tartják az eurózónához csatlakozást. Szerintük a tagság elsődleges hozadéka a valutaválságok, a rosszindulatú spekuláció veszélyének minimalizálódása, miután az euró bevezetésével megszűnik a sokkok egy potenciális forrása, a feltörekvő piaci pénzügyi "fertőzés". Ameddig önálló valutával rendelkezik, egy kis, nyitott gazdaságnak folyamatosan szembe kell néznie a valutaválság rémével, így a nemzeti valuta megőrzésének több a hátránya és a kockázata, mint a hozadéka. (Noha a "vihar" a világ legkifinomultabb pénzügyi szektorát, a britet is elérte és alaposan meg is tépázta 1992-ben, nekünk jó időre emlékezetesek maradnak a tavalyi "nehéz napok" - lásd például: Támadás az erős szélen, Magyar Narancs, 2003. január 23.) Mivel nincs olyan árfolyamrendszer, amely képes megvédeni a nemzeti valutát a spekulációs támadásoktól, jobb egyszer s mindenkorra megszabadulni ezektől; minél tovább dekkolunk kint, annál nagyobb a kockázat. Az euró bevezetése az exportőröknek is nagy megkönnyebbülés lenne, hiszen az árfolyamkockázat megszűnése után nem kell arra figyelniük, hogy a forint/euró alakulása miképpen befolyásolja nyereségüket.
A közös fizetőeszköz révén a gazdaság gyorsabb fejlődési pályára állhat, tekintettel arra, hogy az alacsonyabb kockázat miatt erősödni fog a tőkebeáramlás; olcsóbbá válik a vállalati finanszírozás; mérséklődnek a tranzakciós költségek (az önálló valuta megszűnése ugyanis rengeteg adminisztrációs tehertől szabadítja meg a pénzügyi közvetítői szektort); nő a gazdaság termelékenysége. Mindezek a változások azzal is járnak, hogy amennyiben a magyar gazdaság teljes mértékben integrálódik az euróövezetbe, minden korábbinál intenzívebb versenyhelyzettel szembesül majd. Ez kétségtelenül betehet a magyar vállalkozásoknak, ha nem lesznek képesek kihasználni a reálkamatok várható csökkenéséből vagy a gyorsabb termelékenység-növekedésből fakadó előnyöket.
A hátrányok közül a független monetáris és árfolyam-politika feladása a leggyakoribb listavezető, ami azért furcsa, mert - tekintettel a magyar gazdaság Európai Unióba ágyazottságára - a Magyar Nemzeti Bank mozgástere már most is erősen korlátozott. A feladása tehát aligha jelenthet túl nagy áldozatot. A tamáskodók másik kedvelt fegyvernemét növekedési áldozatnak hívják, ami szerintük a maastrichti kritériumok feszített ütemű teljesítésének egyenes következménye. Nemrégiben Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank előző elnöke fejezte ki azon meggyőződését egy kerekasztal-beszélgetésen, miszerint minél nagyobb a lemaradásunk reálértelemben, továbbá minél nagyobb sebességre kapcsolva próbálunk eleget tenni nominálisan a maastrichti kritériumoknak, annál drágább mulatság lesz az euró bevezetése. Surányi amellett érvelt, hogy az újonnan csatlakozó uniós országok optimális inflációs pályája eltér (fölfelé) a maastrichti kritériumokban megfogalmazottól, és nem rejtette véka alá a monetáris unió meglévő működési kereteiről alkotott, hízelgőnek cseppet sem nevezhető véleményét. Hangsúlyozta, hogy a szabályok már most is túlontúl szigorúak, bár ennél lényegesen nagyobb gondként említette, hogy tele vannak belső ellentmondásokkal. Surányi ezek közé sorolta a pénzügyi egyensúly megteremtésének fokozott hangsúlyozását, miközben a kizárólag a költségvetést szem előtt tartó megközelítés nem veszi figyelembe a magánszektor megtakarításait. Márpedig - emelte ki az egykori jegybankelnök - az államháztartási hiány egyik fontos ismérve, hogy az milyen belföldi megtakarítási szint és szerkezet mellett alakul ki.
Surányi lesújtó véleménnyel van az EMU alapdokumentumául szolgáló Növekedési és Stabilitási Paktumról, amely szerinte már jó ideje a tagoknak is növekedési áldozatokat okoz. Márpedig amennyiben ez a szisztéma a fejlett piacgazdaságokat sem képes ígéretes, a pénzügyi egyensúlyt fel nem borító növekedési pályán tartani, végképp nem marad erre esélye az újonnan csatlakozók esetében, amelyek növekedési veszteségei hosszú távúak és súlyosak lehetnek. Az egyezmény kritikusainak sorát gyarapította a beszélgetésen Draskovics Tibor pénzügyminiszter is: úgy látja, a dokumentum figyelmen kívül hagyja egyebek mellett a csatlakozni vágyók eltérő fejlettségi szintjét, a gazdaság ciklikus mozgásait. Draskovics a költségvetési hiány számbavételének uniós gyakorlatát is megkérdőjelezte, aminek csak az adott némi keserű szájízt, hogy a közösség statisztikai hivatala napokkal azelőtt zárt le egy, a nyugdíjrendszer sajátosságaiból fakadó "elszámolási" vitát számunkra kedvezőtlen végkicsengéssel (ellentétes döntésnél ez a módszertani változás önmagában is javított volna az államháztartás mérlegén).
A tavalyi hivatalos álláspont szerint "jelenlegi helyzetünket, felkészültségünket, valamint a gazdaságpolitikánk megcélzott irányát tekintve a 2008-as belépés feltételeinek teljesítése reális cél". Azóta egy pénzügyminiszter el, egy szintén bebetonozottnak vélt célszám az idei államháztartási hiányra pedig fel, úgyhogy most némileg távolabb állunk a korábban reálisnak mondott céltól. Ezt támasztja alá a hivatásos "kincstári pesszimisták" véleménye (lásd Figyelem: fegyelem című keretes írásunkat), illetve a tény, hogy a kormány és annak új tagja jó ideje lebegteti az eurózóna-csatlakozás időpontjának újragondolását.
Korai/kései öröm
A már említett kerekasztal-beszélgetésen Draskovics úgy fogalmazott: az euró bevezetésénél nem feltétlenül a 2008-as dátum a kiindulási pont, inkább a magyar gazdaság sajátosságait érdemes figyelembe venni. A pénzügyminiszter több pályát is elképzelhetőnek vél az eurózónához csatlakozásra - 2008 és 2010 között. Az egyes verziók a gazdasági növekedésre való hatások, a fejlettségbeli különbségek szűkülésének megítélésében térnek el, ugyanakkor egy esetleges későbbi időpont nem feltétlenül jelenti a költségvetési politika fellazulását - mondta Draskovics.
Aki mindebben némi előretekintő magyarázkodást érez, nem téved sokat. De gondolja azt is végig, mit tehet a gazdaságpolitikus: ha kitart a 2008 mellett, körberöhögik, ha későbbi dátumot talál mondani, könnyen magára haragíthatja az úgynevezett konvergenciabefektetőket, akik jó ideje a magyar euróra várnak. 'k egy távolabbi céldátumot nagyon rossz néven vehetnek, ami - drámai forgatókönyvet feltételezve - ismét útjára ereszthet egy kellemes kis valutaválságot. A szakadár optimistáknak meg ott van kéznél a legutóbbi növekedési, illetve inflációs adat, amelyekből bárki kiolvashatja, hogy még néhány nap, és itten van a Kánaán. Mindkét szám ugyanis annyival jobb lett a vártnál, hogy az embernek a "mekkora mázli" kifejezés többórás ismételgetése után két dolog jut az eszébe. Az egyik, hogy újfent beigazolódott: a magyar elemzők még mindig nem birtokolják azt a megfelelően hosszú idősort, aminek alapján végre nem egy bekötött szemű, beszívott kötéltáncos biztonságával próbálnának eltalálni egy makroadatot. A másik pedig az a gazdaságpolitikai örök igazság, miszerint ha megfeszülünk is, mégiscsak jó irányba fordul egyszer a szekér - még ha elfelejtettük is befogni elé a lovakat.
Miközben arra kell várni, hogy csatába lehessen küldeni a korai/kései csatlakozás mellett/ellen szóló érveket, a bizonyítványunk nem valami fényes: a konvergenciakritériumok közül az államadósságra vonatkozó az egyetlen, amit teljesítünk. Ez ne rémítsen meg senkit: a görögök nálunk sokkal rosszabb helyzetből indulva, a bolyhoz képest mindössze két évet késve csatlakoztak az EMU-hoz, bár lehetséges, hogy ebben szerepet játszott annak a társadalmi konszenzusnak a hiánya, ami egyelőre nálunk sincs meg. Legalábbis egyre többen hangsúlyozzák ennek szükségességét, ahelyett, hogy legalább a politika színterén tennének is végre valamit.
Az is lehet persze, hogy a teszetoszaság mögött kőkemény politikai megfontolások húzódnak. Például nehogy már egy másik gárda kemény titánja vezesse be győztes seregeinket az eurózónába. Bár ez erős túlzás, mifelénk manapság disznóban mérik össze erejüket nagyjaink. Az egyik öli a malacot, a másik megkegyelmez neki. Kérdés, hogy szorgos népünk győzni fogja-e cérnával és kovászos uborkával.
| A Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) szakaszai I. szakasz (1990. július 1.-1993. december 31.) - a tőkemozgásokra vonatkozó korlátozások teljes leépítése; - a tagállamok közötti gazdaságpolitikai egyeztetések és a nemzeti jegybankok közötti együttműködés szorosabbá tétele. II. szakasz (1994. január 1.-1998. december 31.) - az Európai Monetáris Intézet megalapítása; az egységes monetáris politikára való áttérés jogi, intézményi és technikai előfeltételeinek kialakítása; a nemzeti monetáris politikák koordinációja; - a nominális konvergenciakritériumok teljesítésének, illetve a tagállamok gazdasági teljesítménye közelítésének kijelölése fő célkitűzésként; - a nemzeti jegybankok függetlenségének biztosítása a szerződés előírásai alapján; - a tagállamok közötti gazdaságpolitikai koordináció erősítése (évente meghatározott gazdasági irányelvek lefektetése és a megvalósításukat, illetve a túlzott költség-vetési hiány elkerülését célzó felügyeleti mechanizmus létrehozása). III. szakasz (1999. január 1-jétől) - a monetáris unióban részt vevő országok valutája és az euró közötti átváltási arányok visszavonhatatlan rögzítése; - a monetáris politika delegálása az Európai Központi Bankhoz és a Központi Bankok Európai Rendszeréhez, ezáltal egységes monetáris politika meghatározása és végrehajtása.
(Forrás: Pénzügyminisztérium, Magyar Nemzeti Bank) |
| Maastrichti kritériumok - az infláció a vizsgált időszakban legfeljebb 1,5 százalékkal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációjú ország átlagát; - az államháztartási hiány mértéke nem lehet magasabb a GDP 3 százalékánál, az államadósság a GDP 60 százalékánál; - a hosszú lejáratú nominális kamatok legfeljebb 2 százalékkal léphetik túl a három legalacsonyabb inflációjú ország kamatainak átlagát; - az eurózónára való érettség "értékelési tartományának" tekintett EMR II árfolyamrendszerben legalább két évig nem kerül sor leértékelésre. |
| Figyelem: fegyelem Magyarországnak a jelenleginél nagyobb fegyelemre van szüksége a monetáris unióra felkészülésben, és nem kell siettetnie az eurózóna "előszobájának" minősülő EMR II-be való belépést - idézte a minap a Magyar Távirati Iroda Járai Zsigmondot, a Magyar Nemzeti Bank elnökét. "Az árak és az árfolyam stabilitására irányuló egyidejű célkitűzés nagyon erős fiskális hátteret és nagyon erős eltökéltséget kíván. 'szintén szólva, nem látok ilyen jellegű elszántságot a kormányban vagy az országban jelenleg" - fogalmazott a jegybankelnök egy svájci konferencián, hozzátéve: Magyarország számos, az euróövezeti tagsághoz szükséges konvergenciakövetelmények teljesítését nehezítő problémával szembesül, mint például a folyó fizetési mérleg és a költségvetés jelentős hiánya vagy a növekvő infláció. |
