1964. december 5-én a Népszabadság adta hírül, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság nyomozást folytatott Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója és tizenegy társa ellen a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények miatt. A nyomozás megállapításai szerint Onódy és társai éveken keresztül „csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont, s bűnszövetségben elkövetett cselekményeikkel mintegy 400 ezer forint kárt okoztak a népgazdaságnak”. Ebben csupán az volt az érdekes, hogy Onódyt már október 30-án letartóztatták, ám ezután a hivatalos szervek egy teljes hónapig hallgattak.
| ||
A kora Kádár-kornak aligha volt hangosabb botránya, egyszersmind minden elemében mondvacsinált gazdasági bűnügye annál, mint amit a rendszer és erőszakszervezete néhai Onódy Lajos köré kerített. Belekeveredett számos korabeli potentát is, ám ők nagyjából sértetlenül úszták meg az ügyet – nem úgy, mint a meghurcolt Onódy. Akadt ügyvéd (a rendszerváltás után kisgazda képviselőként politikai karriert is befutott Timár György), akit megfélemlítésképpen csuktak le, mert nem tartotta a száját; és akadt ünnepelt színésznő (szegény Bara Margit), akinek az ügyét rejtélyes módon kapcsolták össze az Onódyéval a gonosz pletykák, és akinek a karrierjét roppantották meg e kifejezetten beteg fantáziáról tanúskodó híresztelések.
| ||
Csak éppen azt nem tudjuk ma sem, milyen központi akarat agyalta ki ezt az egészet, és kinek az óhajára kapta be a fogaskerék Onódyt. Alkalmasint azért sem, mert nem volt ilyen konkrét értelmi szerző, afféle háttérben munkálkodó demiurgosz – habár sokan, egy idő után már kritikus tömeget alkotva akarták a bukását. Sőt, a dolgok tehetetlenségi ereje által továbbgördülő és lassan irányíthatatlanná vált ügyet még a nagy hatalmú miniszterelnök (akkor ugyanis éppen ez volt Kádár sarzsija) is csak nehezen tudta megállítani. Paradox módon úgy, hogy beáldozta a főszereplő Onódyt, és szabadjára engedte az igazságszolgáltatás gépezetét. Az ügy hátterének széles körű feltárását Tischler János történész végezte el tíz évvel ezelőtt a Beszélőben (alapos tanulmánya itt olvasható).
*
Onódy Lajos régi Ganz-dolgozó volt, a háború előtt tisztes üzemi karriert futott be, s lett egy művezetői iskola elvégzése után műszaki tisztviselő. Igazolt labdarúgó volt, akinek egy súlyos sérülés törte kerékbe a pályafutását – ennek utóbb még jelentősége lesz. Háború alatti viselkedése kifogástalan: 1944-ben üldözött zsidókat és szintúgy halálra keresett kommunistákat bújtatott, valamint szabotált – ezek miatt le is tartóztatta a Gestapo, és csak a fővárosi szovjet előretörés miatt úszta meg a kivégzést. Embermentése jutalmaként a rendszerváltás után kapta meg az izraeli Yad Vashem Intézettől a Világ Igaza kitüntetést, Vas Zoltánnal való ismeretsége viszont már 1945 első hónapjaiban elindította a friss kommunista párttag Onódy karrierjét. Az ambiciózus fiatal káder 1949-ben kapja első fontosabb megbízatását: a parádés nevű Büfé Nemzeti Vállalatot kell megszerveznie – amely az állam által elkonfiskált, „szocializált” presszók és vendéglátóhelyek üzemeltetését végezte –, továbbá gondoskodnia kellett a szocialista nagyberuházásokon dolgozók jóllakatásáról. A következő 15 évben Onódy a honi vendéglátás koronázatlan császára lett – köszönhetően kivételes káderpolitikájának. Előszeretettel alkalmazott az antivilágban jó szakembernek számító, de az új rezsimben deklasszáltnak minősített munkatársakat, régi vendéglátós vezetőket, a szakma innovátorait. (Így dolgozott a keze alá a nemzetközi hírű Tímár József is, akinek a nyalóka világszabadalmát köszönheti a hálás utókor – ő speciel saját államosított üzemét vezethette tovább Onódy jóvoltából.) A számtalan vállalati, színházi, repülőtéri és sportbüfé, a korban legendásnak számító fővárosi szórakozóhelyek (Abbázia, Emke, Gresham, Savoy, Anna presszó, Apostolok, Jereván stb.) mellé kialakított egy hidegkonyhai cukrásztermékekben utazó hálózatot is – ez lett a Mézes Mackó. Onódy nyitott volt az újdonságokra – az ő révén ismerte meg a publikum a lágy fagylaltot, a krémkávét, a turmixitalokat, és nem mellesleg a wurlitzereket is. A vendéglátásnál már csak a futball érdekelte jobban. Előbb 1953–1955 között vezethette az akkor éppen Bp. Kinizsinek nevezett és piros-fehérbe kényszerített Fradi futballszakosztályát; ideiglenesen azért is kellett távoznia posztjáról, mert egy ízben a bécsi Rapid ellen zöld-fehérben játszatta a csapatot. 1956 őszén pártfogója, Gáspár Sándor révén visszakaphatta e sportállását is. (Jellegzetes anekdota, hogy amikor Hruscsov 1960-ban meglátogatta a moszkvai Gorkij parkban a magyar kiállításon ideiglenesen felhúzott Mackó büfét, Onódy személyesen gondoskodott a kiszolgálásáról, és a prímással a Fradi-indulót húzatta a fülébe.)
| ||
A forradalom bukása után a Kádár nevével fémjelzett rezsimben kinyíltak előtte a lehetőségek: mivel prioritás lett a turizmus fejlesztése, ő építhette ki a szállodaipart és a vendéglátást a Balaton addig elhanyagolt déli partján. Közben már nemcsak a gigantikusra növelt, menet közben Éttermi és Büfé Vállalatnak nevezett céget vezette, de afféle networköt alakított ki a szocialista menedzserek, káderek, igazságszolgáltatási, belügyi és pártvezetők egy széles csoportjával. Onódy és társai nagyon jól tudták, hogy a szabályokat néha lazán kell értelmezni, vagy egyenesen figyelmen kívül kell hagyni ahhoz, hogy érvényesülni lehessen a kor kaotikus, „szocialista” viszonyai között – és egy jó ideig úgy hitte, kapcsolatai megvédhetik attól, hogy elővegyék nagystílű gesztusaiért. Bukását végül nem konkrét ügyek okozták – jellegzetes módon azután kezdtek szigorúbban vizsgálódni ellene, hogy megromlott a viszonya két egykori vadásztársaságbeli cimborájával, Szénási Géza legfőbb ügyésszel és Sós György budapesti rendőrkapitánnyal (az alkohol nagy barátjával). Tischler János szerint Onódy lazán kezelte a beosztásánál fogva elkerülhetetlen belügyes kapcsolatokat, és nem óhajtott a szükségesnél közelebbi kapcsolatot kialakítani a III. főcsoportfőnökséggel sem, amely a szokásos besúgókon, informátorokon kívül a saját embereit próbálta volna benyomni a frissen létrehozott szállodák vezető beosztásaiba.
*
Voltaképpen a meglendülő gépezet szívesen vette volna, ha Onódy maga kimarad a saját ügyéből. Amikor 1964 őszén Amerikában volt tanulmányúton (a népköztársaság állampolgárai közül talán ő járt a legtöbbször nyugaton), sorra kapta a figyelmeztető telefonokat: ne jöjjön haza – de még ekkor sem szólalt meg nála a vészcsengő. Későbbi sorsába természetesen beleszólt az is, hogy bő két héttel október 30-i letartóztatása előtt megbukott Hruscsov és hatalomra került Brezsnyev. Mindez Onódy ügyét is új megvilágításba helyezte. Bár utólag sem talált bizonyítékot arra az ügyet kutató történész, hogy az Onódy-per Kádár baloldali ellenzékének akciója lett volna a főtitkár megbuktatására, de az új szituáció mindenesetre ideiglenesen utat nyitott a gazdasági nyitás „visszásságait” és a „kispolgári tendenciákat”, no meg a „nyerészkedést” leleplező sajtókampánynak. Mindez a legvadabb híresztelésekkel párosult, amelyeket felnagyítva (a sajtószabadság legnagyobb dicsőségére) átvettek a nyugati szabad sajtótermékek és médiumok is. A fantázia már nem érte be az önmagukban is bizonyítatlan gazdasági visszaélésekkel: tivornyákról, sőt vad, római stílusú orgiákról esett szó. A bécsi Kronen Zeitung szerint Onódy gödi vityillójában a főfogás „meztelen lányok aszpikban, óriási ezüsttálcákon felszolgálva” (ez mintha a Mézes Mackó kínálatának szörnyű parafrázisa volna), ahol ruletten desszert gyanánt „csokoládéval leöntött stewardesseket” lehetett nyerni. A hazai, amúgy is könnyen hiszterizálható közvélemény, amely valósággal falta az Onódy-ügy részleteit, rögtön megtalálta a vélt főszereplőt Bara Margit, a kor ünnepelt, gyönyörű színésznője személyében. A közhiedelem szerint ő volt a főszereplője a soha meg nem történt orgiáknak (e mendemondákban visszatérően leöntötték csokoládéval, majd újra és újra lenyalták), holott soha nem is ismerte Onódyt. Bara Margitot végül úgy hurcolták meg arctalanul és aljasul, és fosztották meg a szereplés lehetőségétől, hogy soha nem mondták a szemébe, mivel vádolják, és miért kellett 42 évesen felhagyni a színi pályával; senki nem árulta el neki, miért került a célkeresztbe, melyik pártvezetőnek szúrta a szemét.
Az Onódy-ügyet a kétségbeesett igyekezett jellemezte a hatóságok részéről – mivel még operatív eszközökkel sem találtak igazán komoly adatokat ellene, ezért nyílt nyomozást folytattak. Innen kezdve szinte alig rejtett koncepciós eljárás zajlott, ahol az előre összetákolt vádakhoz kerestek hajuknál fogva előrángatott bizonyítékokat. Arról azonban gondoskodtak, hogy az eljárást senki ne merje kritizálni – így került hosszú időre börtönbe Timár György, az említett Timár József fia, aki védőügyvédként került kapcsolatba az egyik mellékper vádlottjaival, s aki megszerezte és a saját verziójával együtt kijuttatta Nyugatra az Onódy-ügy vádiratát (a hazai elhárítás hatékonyságát jelzi, hogy alighanem mindenki neki dolgozott, akivel csak Tímár odakinn kapcsolatba került). A fővádlottak aztán megkapták a büntetésüket: Onódy Lajos például összesen négy év négy hónapot ült a szegedi Csillag börtönben. A kor barbár büntetés-végrehajtási szokásait tekintve korántsem szokatlanul az Alföldi Bútorgyár öntőüzemrészébe vezényelték betanított munkára: a mérgező gázokat közvetlenül belélegezve ő szedte le a frissen ragasztott bútorlapokat. Szeme és tüdeje alaposan károsodott, fogainak egy része kihullott, cukorbeteg lett. Büntetése kétharmadának letöltése után súlyosan megrokkanva, csontsoványan helyezték feltételesen szabadlábra 1969. február 28-án: hat hétre kórházba került, majd 49 évesen nyugdíjazták. Az akkor már a Ganz–Mávag vezérigazgatójaként tevékenykedő egykori miniszter, Csergő János azonnal szaktanácsadóként alkalmazta a kisnyugdíjas Onódyt: a volt nagy hatalmú igazgató egy büfét és egy kisvendéglőt hozott létre a gyár területén belül, amelynek bevételét a Ganz–Mávag focicsapatára fordították. Ezzel párhuzamosan 1973-tól a Békés Megyei Szolgáltató és Termelő Szövetkezet kereskedelmi tanácsadójaként dolgozott: e minőségében főszerepet vállalt a békéscsabai futballcsapat NB I-be jutásában és éveken át tartó sikeres első osztályú szereplésében. 1980-ban vonult vissza az aktív munkától – rá jellemző módon előtte még feltalálóként ő jegyeztette be a kupakos sörnyitót.
Egy 1976-os elutasítás után a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1980 nyarán „kegyelemből” mentesítette őt a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Jogi rehabilitációját, pere koncepciós voltának elismerését, a rá kiszabott ítélet semmisnek nyilvánítását még 1990 után sem sikerült elérnie. Erkölcsi értelemben azonban elégtételt kapott: 1989 júniusában az MSZMP Központi Ellenőrző Bizottságához benyújtott kérelmére az időközben Magyar Szocialista Párttá alakult utódpárt országos egyeztető bizottsága 1990. április 2-án kelt határozatában megállapította: Onódy 1965-ben történt kizárása a pártból „koncepciós jellegű volt, ezért a döntést hatályon kívül helyezte, párttagságát 1945-től folyamatosnak elismerte”. Onódy Lajos 1996 februárjában, 76 évesen hunyt el: a történész ítélete szerint a legnagyobb „bűne” talán éppen az volt, hogy sikeres vállalkozóként megelőzte a korát.
