Pedig mennyire egyszerűnek tűnt ez az egész. Az oly klasszikus kliséből, mint egy motelszoba változó vendégei, nem kunszt antológiasorozatot készíteni. Ami kunszt, az a történet megfelelő adagolása e szűk keretek közt úgy térben, mint időben.
A térrel nincs is gond, a 104-es szoba klausztrofób miliője úgy alapozza epizódról epizódra a fullasztó hangulatot, hogy sokat nem kell már érte tenni. Innen már tulajdonképpen nyert ügye van a történeteknek, amelyek a maguk szürreális, tragikomikus hangulatukkal olyanok, mint David Lynch és Roald Dahl találkozása a táncasztalon. Vagy legalábbis nagyon olyanok akarnak lenni, csak valahogy mindig sikerül túlspilázni őket. Pedig már a Monty Python is bebizonyította, hogy nem kell feltétlenül csattanóval zárni egy jelenetet, de ha már muszáj, akkor az legyen erősebb, mint a huszonöt perces epizódok első húsz perce. Ez azonban a legkevésbé sikerül a sorozatot jegyző Duplass tesóknak. A képlet mindig azonos: vesznek egy szokatlan szitut, ami azonnal felkelti a néző figyelmét, aztán addig adagolják a feszültséget és az infót, míg végül bele nem torkollik valami banális végkifejletbe, ami pillanatok alatt gajra vágja az egészet. Pedig amíg eljutunk odáig, az kifejezetten izgalmas.
De ami még nagyobb gond, az az „amíg”, hol soknak, hol kevésnek tűnik ez a huszonöt perc. Hol az unalom bérli ki magának a 104-es szobát, hol pedig a kielégítetlen kíváncsiság. Ám a Room 104 még ezzel együtt is valahol ott van a Meghökkentő mesék és a Négy szoba környékén, csak pár emelettel lejjebb.
Az HBO műsorán
