tévéSmaci

A láthatatlan madár

  • tévésmaci
  • 2016. május 28.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché intimus dolgaikról cseréltek eszmét, rendre felmerült egy, pontosabban két érettségi találkozó képe. Kettőé, de valójában mégiscsak egyé, hisz oly hasonlatosak voltak az emlékek, hogy alig is lehetett köztük különbséget tenni. Csak hát Sztupa és Troché között kis híján három év korkülönbség volt, s nem is ugyanabba a középiskolába jártak. Egyes – csak jelentős fáradság árán ellenőrizhető – források (Ómafa) szerint nem is érettségiztek, bár a mondott emlékeik nagyon is valószerűnek tűntek. Négyévente volt vagy öt, nem mindegyikre mentem el, de egyszer végre rászántam magam, s lett is belőle nagy pofára esés. Nem ismertem én ott senkit – fakadt ki Sztupa vagy Troché. Lázasan kutattam az emlékeim közt, hogy mi volt a legutóbbi alkalommal, vagy hogy volt-e egyáltalán legutóbbi alkalom. Jöttek az ürgék, bizonytalan mozdulattal kezet adtak, mondták a nevüket, s nem történt semmi. Nem ugrott be semmi, megviselt öregemberek, jobbára ízléstelen ruházatban (az egyik olcsóban, a másik drágában). Azzal etettem magam addig, hogy nemcsak a neveket fújom kívülről, de jól emlékszem arra is, hogy ki melyik padban ült, miben volt a legügyesebb, vagy éppenséggel mihez volt nevetségesen hülye. Élénken emlékeztem a tanárokra, még a büfében kapható isler, franciakrémes és a szendvicsek is megvoltak. Most is elmentük valahová, azt mondták, ilyen vagy olyan tanárnő, engem biztosan nem tanított ilyen nevezetű. Egyedül az étterem volt ismerős, híres magyar művészek dedikált fotói a falon, mindegyiktől valami kényszeres jópofáskodás arról, hogy olyan finomat még sosem evett, mint éppen itt. Talán mégis volt korábban is érettségi találkozó, s azon ott lehettem, vagy egyszerűen csak idesodort valamikor az élet, megálltam a kocsival (az országút mentén feküdt), s megebédeltem. Minden ebédet nem tart számon az ember, s én – a galéria művészvendégeivel ellentétben – nem itt ettem életem legjobb vagy legemlékezetesebb főztjét, de a hely mégis megvolt. Ott ültem tehát némileg elveszve az U alakban összetolt asztalok jobb belső száránál, két vidám asszonyság között, s úgy éreztem, hogy a többiek gyanakodva méregetnek engem, ahogy én is őket. Röpködtek a sztorik, mint gondolom, ilyenkor mindig. Mondanom sem kell, ugye, hogy egyikre sem emlékeztem, bár lehet, hogy bebeszélem magamnak utólag, de a többiek is mintha értetlenkedve fogadtak volna egy-egy vehemensen előadott anekdotát. Lehet, hogy mindenki hót idegen volt? De végül minden sztori csak feloldódott valami idegesen öreges nyerítésben; nem szeretem a röhögés szót, de ez nyilván az volt.

Pénteken (29-én) a világ legrosszabb filmjéért folytatott öldöklő küzdelem jegyében a Duna Tv 23.35-kor (le ne késsenek róla) levetíti Martin Scorsese Dühöngő bika című filmjét a híres bokszolóról, Jake la Mottáról. Magam még nem döntöttem el, hogy erre vagy a Szemtől szembére szavazzak, s azt is sajnálom, hogy a magyar nyelvet oly kevesen értik ezen a világon. Mindjárt más tészta a Cowboyok és űrlények, ami viszont a filmművészet lineáris előrehaladásának kifejezetten logikus következménye, ezért is adja a Tv2, 21.20-kor. Olyasmi, mint a Terminátor Dr. Zsivágó ellen. A Film+-on délután volt Öld meg Rómeót! Ezzel egyetértvén önöket is arra buzdítanám, hogy öljék meg Rómeót, haladéktalanul.

Szombaton ugyancsak a Film+ adja éjfél után A panamai szabót, ami nyilvánvalóan valami off­shore-ozás lehet. Valójában Váci utcai szabó, csak Panamában van bejegyezve a cége.

Vasárnap este tízkor a Szuper Tv2 játssza a Fékezhetetlen című amerikai krimit; a múlt század harmincas éveinek elején kavarnak benne hőseink, pontosabban Nick Cave (aki szerencsére ehhez is ért) hősei, élükön Jason Clarke jár, aki viszont az én hősöm. Szeszt csempésznek vagy mi a fenét, akkoriban minden Amerikába szakadt mellékszereplő ezt csinálta, miért pont az ausztrálok lennének alóla kivételek. Tizenegykor ki lehet szállni, mert a Dunán öt perc múlva kezdődik az Édes élet, ami mindig ráfér az emberre. Fuck tv!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.