tévéSmaci

A láthatatlan madár

  • tévésmaci
  • 2016. május 28.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché intimus dolgaikról cseréltek eszmét, rendre felmerült egy, pontosabban két érettségi találkozó képe. Kettőé, de valójában mégiscsak egyé, hisz oly hasonlatosak voltak az emlékek, hogy alig is lehetett köztük különbséget tenni. Csak hát Sztupa és Troché között kis híján három év korkülönbség volt, s nem is ugyanabba a középiskolába jártak. Egyes – csak jelentős fáradság árán ellenőrizhető – források (Ómafa) szerint nem is érettségiztek, bár a mondott emlékeik nagyon is valószerűnek tűntek. Négyévente volt vagy öt, nem mindegyikre mentem el, de egyszer végre rászántam magam, s lett is belőle nagy pofára esés. Nem ismertem én ott senkit – fakadt ki Sztupa vagy Troché. Lázasan kutattam az emlékeim közt, hogy mi volt a legutóbbi alkalommal, vagy hogy volt-e egyáltalán legutóbbi alkalom. Jöttek az ürgék, bizonytalan mozdulattal kezet adtak, mondták a nevüket, s nem történt semmi. Nem ugrott be semmi, megviselt öregemberek, jobbára ízléstelen ruházatban (az egyik olcsóban, a másik drágában). Azzal etettem magam addig, hogy nemcsak a neveket fújom kívülről, de jól emlékszem arra is, hogy ki melyik padban ült, miben volt a legügyesebb, vagy éppenséggel mihez volt nevetségesen hülye. Élénken emlékeztem a tanárokra, még a büfében kapható isler, franciakrémes és a szendvicsek is megvoltak. Most is elmentük valahová, azt mondták, ilyen vagy olyan tanárnő, engem biztosan nem tanított ilyen nevezetű. Egyedül az étterem volt ismerős, híres magyar művészek dedikált fotói a falon, mindegyiktől valami kényszeres jópofáskodás arról, hogy olyan finomat még sosem evett, mint éppen itt. Talán mégis volt korábban is érettségi találkozó, s azon ott lehettem, vagy egyszerűen csak idesodort valamikor az élet, megálltam a kocsival (az országút mentén feküdt), s megebédeltem. Minden ebédet nem tart számon az ember, s én – a galéria művészvendégeivel ellentétben – nem itt ettem életem legjobb vagy legemlékezetesebb főztjét, de a hely mégis megvolt. Ott ültem tehát némileg elveszve az U alakban összetolt asztalok jobb belső száránál, két vidám asszonyság között, s úgy éreztem, hogy a többiek gyanakodva méregetnek engem, ahogy én is őket. Röpködtek a sztorik, mint gondolom, ilyenkor mindig. Mondanom sem kell, ugye, hogy egyikre sem emlékeztem, bár lehet, hogy bebeszélem magamnak utólag, de a többiek is mintha értetlenkedve fogadtak volna egy-egy vehemensen előadott anekdotát. Lehet, hogy mindenki hót idegen volt? De végül minden sztori csak feloldódott valami idegesen öreges nyerítésben; nem szeretem a röhögés szót, de ez nyilván az volt.

Pénteken (29-én) a világ legrosszabb filmjéért folytatott öldöklő küzdelem jegyében a Duna Tv 23.35-kor (le ne késsenek róla) levetíti Martin Scorsese Dühöngő bika című filmjét a híres bokszolóról, Jake la Mottáról. Magam még nem döntöttem el, hogy erre vagy a Szemtől szembére szavazzak, s azt is sajnálom, hogy a magyar nyelvet oly kevesen értik ezen a világon. Mindjárt más tészta a Cowboyok és űrlények, ami viszont a filmművészet lineáris előrehaladásának kifejezetten logikus következménye, ezért is adja a Tv2, 21.20-kor. Olyasmi, mint a Terminátor Dr. Zsivágó ellen. A Film+-on délután volt Öld meg Rómeót! Ezzel egyetértvén önöket is arra buzdítanám, hogy öljék meg Rómeót, haladéktalanul.

Szombaton ugyancsak a Film+ adja éjfél után A panamai szabót, ami nyilvánvalóan valami off­shore-ozás lehet. Valójában Váci utcai szabó, csak Panamában van bejegyezve a cége.

Vasárnap este tízkor a Szuper Tv2 játssza a Fékezhetetlen című amerikai krimit; a múlt század harmincas éveinek elején kavarnak benne hőseink, pontosabban Nick Cave (aki szerencsére ehhez is ért) hősei, élükön Jason Clarke jár, aki viszont az én hősöm. Szeszt csempésznek vagy mi a fenét, akkoriban minden Amerikába szakadt mellékszereplő ezt csinálta, miért pont az ausztrálok lennének alóla kivételek. Tizenegykor ki lehet szállni, mert a Dunán öt perc múlva kezdődik az Édes élet, ami mindig ráfér az emberre. Fuck tv!

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.