tévéSmaci

A láthatatlan madár

  • tévésmaci
  • 2016. május 28.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché intimus dolgaikról cseréltek eszmét, rendre felmerült egy, pontosabban két érettségi találkozó képe. Kettőé, de valójában mégiscsak egyé, hisz oly hasonlatosak voltak az emlékek, hogy alig is lehetett köztük különbséget tenni. Csak hát Sztupa és Troché között kis híján három év korkülönbség volt, s nem is ugyanabba a középiskolába jártak. Egyes – csak jelentős fáradság árán ellenőrizhető – források (Ómafa) szerint nem is érettségiztek, bár a mondott emlékeik nagyon is valószerűnek tűntek. Négyévente volt vagy öt, nem mindegyikre mentem el, de egyszer végre rászántam magam, s lett is belőle nagy pofára esés. Nem ismertem én ott senkit – fakadt ki Sztupa vagy Troché. Lázasan kutattam az emlékeim közt, hogy mi volt a legutóbbi alkalommal, vagy hogy volt-e egyáltalán legutóbbi alkalom. Jöttek az ürgék, bizonytalan mozdulattal kezet adtak, mondták a nevüket, s nem történt semmi. Nem ugrott be semmi, megviselt öregemberek, jobbára ízléstelen ruházatban (az egyik olcsóban, a másik drágában). Azzal etettem magam addig, hogy nemcsak a neveket fújom kívülről, de jól emlékszem arra is, hogy ki melyik padban ült, miben volt a legügyesebb, vagy éppenséggel mihez volt nevetségesen hülye. Élénken emlékeztem a tanárokra, még a büfében kapható isler, franciakrémes és a szendvicsek is megvoltak. Most is elmentük valahová, azt mondták, ilyen vagy olyan tanárnő, engem biztosan nem tanított ilyen nevezetű. Egyedül az étterem volt ismerős, híres magyar művészek dedikált fotói a falon, mindegyiktől valami kényszeres jópofáskodás arról, hogy olyan finomat még sosem evett, mint éppen itt. Talán mégis volt korábban is érettségi találkozó, s azon ott lehettem, vagy egyszerűen csak idesodort valamikor az élet, megálltam a kocsival (az országút mentén feküdt), s megebédeltem. Minden ebédet nem tart számon az ember, s én – a galéria művészvendégeivel ellentétben – nem itt ettem életem legjobb vagy legemlékezetesebb főztjét, de a hely mégis megvolt. Ott ültem tehát némileg elveszve az U alakban összetolt asztalok jobb belső száránál, két vidám asszonyság között, s úgy éreztem, hogy a többiek gyanakodva méregetnek engem, ahogy én is őket. Röpködtek a sztorik, mint gondolom, ilyenkor mindig. Mondanom sem kell, ugye, hogy egyikre sem emlékeztem, bár lehet, hogy bebeszélem magamnak utólag, de a többiek is mintha értetlenkedve fogadtak volna egy-egy vehemensen előadott anekdotát. Lehet, hogy mindenki hót idegen volt? De végül minden sztori csak feloldódott valami idegesen öreges nyerítésben; nem szeretem a röhögés szót, de ez nyilván az volt.

Pénteken (29-én) a világ legrosszabb filmjéért folytatott öldöklő küzdelem jegyében a Duna Tv 23.35-kor (le ne késsenek róla) levetíti Martin Scorsese Dühöngő bika című filmjét a híres bokszolóról, Jake la Mottáról. Magam még nem döntöttem el, hogy erre vagy a Szemtől szembére szavazzak, s azt is sajnálom, hogy a magyar nyelvet oly kevesen értik ezen a világon. Mindjárt más tészta a Cowboyok és űrlények, ami viszont a filmművészet lineáris előrehaladásának kifejezetten logikus következménye, ezért is adja a Tv2, 21.20-kor. Olyasmi, mint a Terminátor Dr. Zsivágó ellen. A Film+-on délután volt Öld meg Rómeót! Ezzel egyetértvén önöket is arra buzdítanám, hogy öljék meg Rómeót, haladéktalanul.

Szombaton ugyancsak a Film+ adja éjfél után A panamai szabót, ami nyilvánvalóan valami off­shore-ozás lehet. Valójában Váci utcai szabó, csak Panamában van bejegyezve a cége.

Vasárnap este tízkor a Szuper Tv2 játssza a Fékezhetetlen című amerikai krimit; a múlt század harmincas éveinek elején kavarnak benne hőseink, pontosabban Nick Cave (aki szerencsére ehhez is ért) hősei, élükön Jason Clarke jár, aki viszont az én hősöm. Szeszt csempésznek vagy mi a fenét, akkoriban minden Amerikába szakadt mellékszereplő ezt csinálta, miért pont az ausztrálok lennének alóla kivételek. Tizenegykor ki lehet szállni, mert a Dunán öt perc múlva kezdődik az Édes élet, ami mindig ráfér az emberre. Fuck tv!

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van. Teátrálisnak teátrális, végül is színházban vagyunk.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Hatvanpuszta két hintája

Hatvanpuszta két hintáját nem Hatvanpusztán, hanem Budajenőn lengeti a szél egy takaros portán, vagyis egy takaros porta előtt, ez még nem eldöntött száz százalékig.

Két akol

Magyar Péter azt mondta a 444 élő műsorában, hogy egy válságban lévő országban a választási törvény módosítása nem fér bele az 50 legfontosabb kérdésbe. Amennyiben jövőre ők győznek, az éppen annak a bizonyítéka lesz, hogy még ebben az egyfordulós rendszerben, ilyen „gusztustalan állami propaganda” mellett is lehetséges felülmúlni az uralkodó pártot.

„Saját félelmeink rossz utakra visznek”

Kevés helye van kritikának Izraellel szemben a zsidó közösségben. De vajon mi történik a porba rombolt Gázában, és miben különbözik az arab kultúra az európaitól? A Hunyadi téri Ábrahám sátra zsinagóga vezetője egyenesen beszél ezekről a kérdésekről.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.