Rádió

A teljesség igénye

Színe és Fonákja – heti lapszemle

Interaktív

„Hírek, információk, sőt dezinformációk ömlenek ránk nap mint nap, az emberek csak kapkodják a fejüket. Nincs ember, aki ezt követni tudná. Kinek, minek higgyünk? Ehhez nyújt némi segítséget a műsor” – olvassuk a Karc FM-en futó Színe és Fonákja némi drámai­ságtól sem mentes leírásában. A műsor felkonfja már „rendhagyó napilapszemléről” beszél, „némi szubjektivitással és a teljesség igénye nélkül”.

Nagyjából mindent értünk, kivéve ezt a teljesség igénye dolgot. Van-e, lehet-e olyan lapszemle, ami a teljességre törekszik? Aligha. Akkor a Színe és Fonákja készítői miért rugóznak ezen annyit? Talán a műsor végére ez is kiderül.

Vass István Zoltán, a veterán rádiós, akit a legtöbben talán a mai napig sportriporterként tudnak emlékezetükbe idézni, a Színe és Fonákja házigazdájaként tehát azt ígéri, eligazítja hallgatóit ebben a különös, átláthatatlan hír­dzsungelben, amiben a 21. század elején élnünk adatik. De nem értjük, hogy miért mondja ezt, mert amúgy nem erről szól a műsora, hanem arról, hogy fog egy hírt, ami az elmúlt héten jelent meg valahol (csütörtöktől csütörtökig szemlézget, mint többször is halljuk), és amolyan egyszemélyes Heti Hetesként hol hosszabban, hol rövidebben, de általában mindig fanyar, ironikus felhanggal kommentálja azt. Ha dezinformációkat keresne, a csatornánál világsajtót szemléző kollégájához bizalommal fordulhatna, Lovas István Vergiliusként tudná elkalauzolni őt a fake news alvilágában.

Ám itt tényleg nem erről van szó, Vass István Zoltán hagyománytisztelő műsort készít, amihez – már-már elitista elszánással – a magyar sajtószcéna felső harmadából merít kizárólag. Van itt hír a HVG-ből, a Magyar Időkből, az Origóról, az MTI-ről, meglepően sok hivatkozás kapcsolódik a Népszavához, és még a Blikk is szóba kerül a végén. Nem mondhatjuk, hogy ne lenne sokszínű ez a lista, mégis, a várhatónál hamarabb válik monotonná az adás. Egyfelől az a különös hanghordozás – valamiféle népművelői dikcióba oltott táncos-komikus tónus –, amivel Vass nekimegy a híreknek, amennyire meglepő és figyelemfelkeltő, mondjuk, az első öt percben, annyira nem mozdul semerre azután, statikusságától pedig nagyon hamar elfárad a fülünk.

Ráadásul abban sincs sok meglepetés, amit mond (előre beharangozott szubjektivitás ide vagy oda), legfeljebb az önellentmondásain csodálkozhatunk el egy kicsit, de azokon sem sokáig, mert Vass úgy görgeti tovább az adást, mintha mi sem történt volna. Bevezetőjében például azt fejtegeti, hogy még el sem kezdődött a kampány, máris olyan alpári szinten megy a kommunikáció, amit rossz hallani, és ebbe ő nem is hajlandó beszállni: egy „politikus hölgyet” politikai prostinak titulálnak, a kalapos-kaftános zsidók ellen cikkeznek, a miniszterelnököt meg főbe lőve szeretnék látni, pfuj. Csakhogy ő maga az első hír kommentárjával megpróbál gúnyt űzni (mondván, hogy egy konzervatív érzésű férfitól, mint ő, „mit is várhatnának”) a bejegyzett élettársi kapcsolatban élő azonos nemű párokból, azután, hogy azok jogerősen is pert nyertek az állammal szemben. A második hírrel meg lazán rámegy ő is a Juhász Péter-karaktergyilkosságra – nyilván mindezt az alpáriság és a kampányhangulat ellenében. De azt a megoldását is értékeltük, amikor a Göncz Árpád nevét viselő vagy nem viselő metróállomás ügyében úgy hivatkozott a Népszavára, hogy annak a kommentszekciójából idézett. Mégpedig „egy nagyon szellemes” bejegyzést, amiben azt írja a kommentelő, hogy náluk meg van egy zsákutca, azt hívhatnák Pető Iván sugárútnak. Mekkora poén, nem? És ezt a Népszaván írják, derül Vass, ami, lévén komment, amúgy nem jelent semmit.

Ugyanakkor végigvesz néhány meglehetősen neutrális hírt is, igaz, azokhoz nem fűz olyan sziporkázó magyarázatokat, mint a fentiekhez: a ritkuló telefonfülkék, a norvég olimpiai csapat tojásrendelése vagy a ferihegyi tolvajok ügye valóban nem a kreativitás melegágya. Nem úgy az MTI-hír, mely szerint az egyik franciaországi terrorista védőügyvédje szeretné letiltatni Clint Eastwood új filmjét, amely védence merényletkísérletéről szól, mert az szerinte befolyásolná az ügyet. Vass azonban úgy látja, már maga a tény, hogy egy ilyen beadvány elkészülhetett, a migránsokat dédelgető, végveszélyben lévő Európa gyengeségét mutatja. Ám mindezt a jó hangulat jegyében egy régi viccel oldja fel, aminek az a csattanója: nem öt év, kötél! Jópofa. A melegektől kezdve Juhászon és Gönczön át a migráns terroristákig megvolt itt minden, még hogy „a teljesség igénye nélkül”!

Karc FM, február 16.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.