Filmek és sorozatok narratív szerkezetével nem lehet csak úgy játszani, ahhoz nyomós ok kell. Többen próbálkoztak már a visszafelé meséléssel: némely történet izgalmas volna odafelé is (Eljövendő szép napok, Visszafordíthatatlan), mások kevésbé (Mementó).
Ugyanezek a kérdések merülnek fel a BBC Rellikjének kapcsán is, és a széria nem minden szempontból vizsgázik jól. Az üldözött sorozatgyilkos keze által sebzett nyomozó története főleg formájában erős, ami sokáig el is tereli a figyelmet a történetmesélés hibáiról. Az állandóan és nyugtalanítóan sóhajtozó-sikítozó zene, a kékes-acélos színvilág és a nedves, fullasztó atmoszféra mind azért látszik dolgozni, hogy elrejtse a blöfföt, karcosnak és sötétnek tüntesse fel az egyébiránt sablonos sztorit. A sorozat egyébként is mintha elszakadna a BBC-krimikre jellemző realizmustól: a máskor oly sokat boncolgatott összeférhetetlenség itt nem probléma (az nyomoz a gyilkos után, akit az megsebesített, az egység összes tagja keresztül-kasul összefekszik egymással), ráadásul mindenki életidegen, noiros szentenciákban beszél. A Rellik inkább abban erős, amiben a brit krimik általában, jellemábrázolásban. Richard Dormer dühös nyomozója beleég a néző szemébe. Akkor is uralja a történetet, amikor nincs a jelenetben, sebhelyes arca a trauma mementója, a látható jel, ami a történet logikájára utal vissza. A néző szinte ég a vágytól, hogy megtudja, mi okozta a sérülést (és ebben keveredik a perverzió és az empátia). Ez menti meg a Relliket.
Az HBO 2 és 3 műsorán
