CSILLAG Egy olyan csillagot fényképezett le a NASA Hubble űrteleszkópja, amely már az univerzum keletkezése utáni első milliárd évben is létezett – ezzel pedig a valaha látott legtávolabbi csillagot sikerült megörökíteni. A felfedezéssel, amelyet a Hubble RELICS (Reionization Lensing Cluster Survey) felmérési programja során gyűjtött adatoknak köszönhetnek, s amelyről a Nature-ben számoltak be a kutatók, hatalmasat sikerült visszaugrani az időben. Az előző rekorder csillag (amelyet 2018-ban azonosított be a Hubble) az univerzum keletkezése után körülbelül 4 milliárd évvel létezett. Az új rekorder olyan messze van tőlünk, hogy a fényének 12,9 milliárd évre volt szüksége ahhoz, hogy elérje a Földünket. A legkisebb objektumok, amelyeket eddig ilyen távolságban sikerült megfigyelni, korai galaxisokba ágyazott csillaghalmazok voltak. Általában ilyen távolságban teljes galaxisok is mindössze apró, elkent foltoknak tűnnek a bennük található csillagok millióinak összeolvadó fénye miatt. Az új rekorder csillag galaxisa (Sunrise Arc) a gravitációs lencsehatásnak köszönhetően hosszú, holdsarló alakúra torzult. A kutatók egy extrém módon felnagyított csillagot (WHL0137-LS) is felfedeztek benne, ez az Earendel nevet kapta, ami óangol nyelven hajnali csillagot jelent.
SIVATAG A sivatagok a felszínükön keresztül be-, illetve kilélegzik a vízpárát – állítja egy francia és amerikai kutatókból álló csoport, amely szerint a sivatagok jóval kevesebb nedvességet párologtatnak el, mint azt korábban gondolták a kutatók (tanulmányuk a Journal of Geophysical Research: Earth Surface-ben jelent meg). Az általuk kifejlesztett talajszondák számtalan szenzorjuk segítségével óriási térbeli felbontásban érzékelik a sivatagi talaj fizikai jellegzetességeit, így egészen kis mennyiségű vizet is képesek detektálni az apró sivatagi homokszemcséken. A kutatók alapvetően azért kezdték vizsgálni a homokdűnék víztartalmát, hogy megértsék, mely művelt földek változnak idővel sivataggá. A vizsgálatok során kiderült, hogy a homokdűnék feletti szél váltja ki a nyomáskülönbség okozta egyensúlytalanságokat – utóbbiak miatt a légmozgás behatol a homokszemcsék közé, majd távozik is onnan. Ez teszi lehetővé, hogy – dacára az ultraszáraz környezetnek és a hatalmas nappali forróságnak – mikrobák éljenek a homok mélyén.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
