Erre a fogós kérdésre, úgy lehet, töméntelen amerikai vígjátéksorozat megtekintését követően sem könnyű definitív választ adni. Ám azért a tapasztalt tévénéző idővel mégiscsak leolvassa a főbb ismertetőjegyeket, vonatkozzanak azok akár a történetalakítás meg a dialógusok sémáira, akár a szereptípusokra vagy a játékmodorra. A lelkes fogyasztó olykor szinte már úgy érezheti, hogy ilyet végeredményben ő is tudna készíteni, ha egyszer úgy hozná az élet. Litkai Gergely és Kovács András Péter számára például 2012 tavaszán úgy hozta az élet, s most immár a Munkaügyek című sorozat hatodik évadával bizonyítják, hogy azért sajnos mégsem ilyen egyszerű a dolog.
Mert ha az indulás táján, talán a népszerű és/vagy tehetséges színészi gárdára (vagy esetleg Kálomista Gábor producerre) tekintettel meglepően kedvező is volt a sorozat kritikai fogadtatása, mostanra már a megelőlegezett bizalom utolsó morzsáit is régen felélte a sorozat. Ugyanis hiába még Molnár Piroska adományértékű jelenléte is, ha a Nemzet Színésze egy rikítóan sárga parókával a fején mindössze arra van felhatalmazva, hogy példás szorgalommal szemkerekítő és tódító gyakorlatokat végezzen a kamera előtt. A többiek is jószerint mind a saját szolid szintjük alatt teljesítenek, ami egyébiránt nemcsak a sorozatról árulkodik, de legalább ennyire a kortárs magyar színészetnek a vígjáték és a komédia terén megmutatkozó általános készületlenségéről is. Dankó István görcsös férfihisztériája, Fodor Annamária szüntelen libuska üzemmódja vagy éppen Kiss Diána Magdolna kellemetlen antinője mind sürgős beutalót jelenthetne a túljátszás Monty Python-féle királyi szanatóriumába.
A színészek és a valamilyen módon közéjük keveredett Mogács Dániel dolga persze azért is olyan hálátlan és nehéz, merthogy ebből a szituációs komédiából mintha épp a szituációk hiányoznának. Litkai és Kovács alkotópárosa ír ugyan jobb-rosszabb poénokat (epizódonként átlag 2-3-at), de a történetalakítás még 25 perces egységekben sem megy a két stand uposnak. A Munkaügyekből hiányoznak a párhuzamosan futtatott és olykor egymással összetalálkozó cselekményszálak, a bonyolódás és a tisztázódás irányai, a végkifejleteket pedig szinte kiábrándítóan ejtik mind az epizódok. Így azután marad a kényszeres ripizés, vagy épp az olyan időhúzó jelenetek, mint amilyennel a 6. évad legutóbbi epizódja indult. Itt a parókás Molnár Piroskát (vagyis Elvirát) nemcsak hogy nem ismeri meg a saját kollégája, Mucsi Zoltán, de még jó hosszan össze is téveszti egy bizonyos Kincsővel, akit hajdan rútul elhagyott. A jelenet arcba mászó céltalansága majdnem olyan kínos, mint az epizód egész átvilágítási hajcihője: alufóliába csomagolt mobiltelefonokkal, a semmiből érkező és éppúgy a semmibe vesző kompromittáló e-mailekkel, valamint egy zagyvaapáti telek haszonélvezeti jogával. Ja, igen: Zagyvaapáti, Elvira (sőt Sipekiné Szilvássy Elvira) meg Ond – ezeken kellene még nevetnünk. Valamint azon, ahogy Dankó István a szék mellé ül vagy éppen elvágódik. Vidám Színpad, Sas József, Telepódium, gyertek vissza, minden meg van bocsátva!
Duna Tv, október 27.
