Tévé

Hivatalból

Munkaügyek

Interaktív

Milyen is a jó sitcom?

Erre a fogós kérdésre, úgy lehet, töméntelen amerikai vígjátéksorozat megtekintését követően sem könnyű definitív választ adni. Ám azért a tapasztalt tévénéző idővel mégiscsak leolvassa a főbb ismertetőjegyeket, vonatkozzanak azok akár a történetalakítás meg a dialógusok sémáira, akár a szereptípusokra vagy a játékmodorra. A lelkes fogyasztó olykor szinte már úgy érezheti, hogy ilyet végeredményben ő is tudna készíteni, ha egyszer úgy hozná az élet. Litkai Gergely és Kovács András Péter számára például 2012 tavaszán úgy hozta az élet, s most immár a Munkaügyek című sorozat hatodik évadával bizonyítják, hogy azért sajnos mégsem ilyen egyszerű a dolog.

Mert ha az indulás táján, talán a népszerű és/vagy tehetséges színészi gárdára (vagy esetleg Kálomista Gábor producerre) tekintettel meglepően kedvező is volt a sorozat kritikai fogadtatása, mostanra már a megelőlegezett bizalom utolsó morzsáit is régen felélte a sorozat. Ugyanis hiába még Molnár Piroska adományértékű jelenléte is, ha a Nemzet Színésze egy rikítóan sárga parókával a fején mindössze arra van felhatalmazva, hogy példás szorgalommal szemkerekítő és tódító gyakorlatokat végezzen a kamera előtt. A többiek is jószerint mind a saját szolid szintjük alatt teljesítenek, ami egyébiránt nemcsak a sorozatról árulkodik, de legalább ennyire a kortárs magyar színészetnek a vígjáték és a komédia terén megmutatkozó általános készületlenségéről is. Dankó István görcsös férfihisztériája, Fodor Annamária szüntelen libuska üzemmódja vagy éppen Kiss Diána Magdolna kellemetlen antinője mind sürgős beutalót jelenthetne a túljátszás Monty Python-féle királyi szanatóriumába.

A színészek és a valamilyen módon közéjük keveredett Mogács Dániel dolga persze azért is olyan hálátlan és nehéz, merthogy ebből a szituációs komédiából mintha épp a szituációk hiányoznának. Litkai és Kovács alkotópárosa ír ugyan jobb-rosszabb poénokat (epizódonként átlag 2-3-at), de a történetalakítás még 25 perces egységekben sem megy a két stand uposnak. A Munkaügyekből hiányoznak a párhuzamosan futtatott és olykor egymással összetalálkozó cselekmény­szálak, a bonyolódás és a tisztázódás irányai, a végkifejleteket pedig szinte kiábrándítóan ejtik mind az epizódok. Így azután marad a kényszeres ripizés, vagy épp az olyan időhúzó jelenetek, mint amilyennel a 6. évad legutóbbi epizódja indult. Itt a parókás Molnár Piroskát (vagyis Elvirát) nemcsak hogy nem ismeri meg a saját kollégája, Mucsi Zoltán, de még jó hosszan össze is téveszti egy bizonyos Kincsővel, akit hajdan rútul elhagyott. A jelenet arcba mászó céltalansága majdnem olyan kínos, mint az epizód egész átvilágítási hajcihője: alufóliába csomagolt mobiltelefonokkal, a semmiből érkező és éppúgy a semmibe vesző kompromittáló e-mailekkel, valamint egy zagyva­apáti telek haszonélvezeti jogával. Ja, igen: Zagyvaapáti, Elvira (sőt Sipekiné Szilvássy Elvira) meg Ond – ezeken kellene még nevetnünk. Valamint azon, ahogy Dankó István a szék mellé ül vagy éppen elvágódik. Vidám Színpad, Sas József, Telepódium, gyertek vissza, minden meg van bocsátva!

Duna Tv, október 27.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.