Amikor Sztupa és Troché meghúzták magukat Balatonfülén, az végül többéjszakás kalandnak bizonyult. Úgy kezdődött, hogy bevették magukat az erdőbe egy egész délelőttre. Fészekből kihullott tojásokat, sündisznót, fejdíszbe jó tollakat kerestek, már ha keresésnek lehet nevezni azt az állapotot, amikor az ember halad valamerre, maga sem tudja, hogy merre, s arra vár közben, hogy szembejöjjön valami. Valami nagyszerű vagy kisszerű, de mindenképpen félelmetes, amitől úgy igazán megrémülhet. Jöhet olyasmi is, amit megcsodál majd, s örül tán neki, de ezekkel – előre – nem foglalkozik az ember (aki adott esetben Sztupa vagy Troché, Ómafának, őt eddig még nem említettük, délben haza kellett mennie; mindig harangszókor indulnia, akárhol volt, utálta is rendesen a harangszót). Bent az erdőben távoli zajok hallatszottak, amikről ugyan lehetett tudni, hogy soha nem materializálódnak, de senki nem akarta ezt a tudást. Jobb volt felkészülni minden eshetőségre. Arra az egyre, hogy egyszer csak az egyik baljóslatú hang kinő a földből, előlép egy fa mögül, s farkasszemet kell nézni vele. Ilyen körülmények között kiérni egy csupán irtó nagy jóindulattal és erős túlzással tisztásnak nevezhető térségre, ahol megritkult valamelyest az akácerdő, hm, valóban kitörő örömöt okozott. De azt a kitörést muszáj volt visszafojtani, hiszen a dolog lényege pont a bátorság volt. Nem beszarni fűtől, fától, galambszótól. De a tisztást meg kellett becsülni, azt pedig úgy lehetett legjobban, hogyha erősen besegítenek a természet munkájába. Így aztán nemcsak Ómafa, de Sztupa és Troché is hazaindultak harangszókor. Hozunk fejszét, meg szólunk a többieknek. Ebéd után aludni kell, majd utána. Délután megint kijövünk, én most megjelölöm ezt a helyet; idetalálunk, nyomolvasók. Hogy oda vagy máshova, nem sokat számított, volt pár hely azon az agárcaerdőn, ahol megritkultak a fák (a Walderdőben bezzeg ilyesmi nem fordulhatott volna elő, bár ott eleve ritkásabban álltak a fák; ritkásan, de egyenletes sűrűségben). Tehát több helyen is lehetett volna tisztásítani egy-egy kisebb területet. De Sztupa, Troché, Ómafa és a többiek simán visszataláltak a megjelölt helyre, s szerszámot is hoztak, ha nem is fejszét, de egy kisbaltát (nem, nem tomahawkot, nem voltak ők indiánok, csak egy kicsit). Járta a táncát a kisbalta, hullott a gyenge akác, jó lesz majd a sátornak cölöp. Van otthol ponyva is, holnap majd kihozzuk.
Pénteken (12-én) a Film Mánián kezdődik este hétkor az Amerikai fogócska című filmmű, aminek számos erénye közül csak az egyik az, hogy 1963-ban készült. De például Audrey Hepburn és Cary Grant mellett olyan jelentős művészek lépnek fel benne, mint Walter Matthau vagy James Coburn, hogy George Kennedyt és a személyében megtestesülő amerikai álmot már ide se írjuk. Van itt valami ebül szerzett örökség, az államtól csórta az elhalt, de úgy eldugta, amikor még élt, hogy most senki nem lelé nyomát, sem a víg özvegy, sem az egykori tettestársak. A legjobb az egészben a neszesszer, de tényleg nem akarom lelőni a poént. Erről jut eszembe, megmondjam, mi lesz a vége a Nyomorultaknak? Mert az kezdődik ám rögtön ezután ugyanitt, valami húsz évvel ezelőtti kiszerelésben, Belmondóval.
Szombaton a Duna tévé a viszonylag kései 23.35-ös Nyugaton a helyzet változatlanba csomagol valami aktuális üzenetet, amit magam is megerősíthetek: ugyanaz van, mint negyven éve, átmész Hegyeshalomnál, és változatlanul egy másik világ fogad. Valszeg így lehetett ez már 1930-ban is, amikor ez a film készült. Késő, késő, de a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan még később van a Film Cafén. Emberek, nézzetek magyar filmeket! Izé, 1.40-től. Korábban A muzsika hangja lesz, nyolcnegyventől ugyanitt. Énekelve rohanjuk le az Alpejseket biciklin.
Vasárnap a színészettel pályája során több alkalommal is megpróbálkozó Al Taszilót láthatjuk a Film+-on a Fedőneve: Donnie Brasco című filmben. Gyorsan akkor az én kedvenceimet: Zalka Máté fedőneve Lukács volt, Rajk Lászlóé Kirgíz. Tyévé nyet!
