A BBC két évadot megélt sorozatában (Criminal Justice, 2008; 2009) Peter Moffat visszatér oda, ahonnan indult: az igazságszolgáltatás, a tárgyalótermek világába. Jogot végzett és a parókás ügyvédségig (barrister) vitte, majd átnyergelvén a televízióhoz, ebben a témában aratta első sikereit. Eddigi munkássága – és általában a sorozatírás – csúcsteljesítménye, A falu (The Village) első évada.
A Criminal Justice-nak a családon belüli erőszak különböző formáit tárgyaló 2. évada kevésbé meggyőző, de a most újra feldolgozott kezdő évad bivalyerős. Hőse Ben Coulter, a 21 éves diák, akit rendesen elkap a gépszíj: egy gyilkosság első számú (és sokáig egyetlen) gyanúsítottja lesz, cáfolhatatlan bizonyítékok tömege mutat rá, és az öreg róka nyomozó keményen beleáll, nem nézve se jobbra, se balra, vissza meg végképp nem, megy előre, mint a nyomtató ló. Beindul és teljes gőzre kapcsol az igazságszolgáltatás gépezete, és hiába mondja el újra meg újra a fiú apja, hogy nem lehet baj, hiszen a brit jogrendszer a legjobb a világon, kiderül, hogy még sincs benne elég fék és ellensúly egy justizmorddal szemben.
A néző hamarosan felismeri, hogy a történet központi alakja valójában a „címszereplő”: az igazságszolgáltatás, amelynek teljes spektrumát bejáratják vele. Tényvaló, hogy olajozottan működik, minden alkatrészében az utolsó csavarig, és legfeljebb egy zavaró tényező, torz akkord van az isteni szimfóniában, a megmunkálódó nyersanyag, az ember. Bekerül mint szabadságjogokkal rendelkező civil, és végiggördülve a futószalagon gyanúsítottá, vádlottá, elkövetővé, majd fegyenccé szerelik át. Moffat a Criminal Justice-ban nem kevesebbet állít, mint hogy ebben az eljárásban senkit nem érdekel különösebben az igazság. Az ügyészeket leginkább az eredményesség motiválja, nem ellenőrzik, nem szorítják alapos nyomozásra a rendőröket, a bíró és az esküdtszék abból főz, amit elé tesznek, de még a védők is arra mennek rá, hogy mit tudnak kihozni a legköltséghatékonyabban. Semmi jóra nem számíthat az ártatlan, ha a véletlenek szerencsétlen összjátéka belöki a bűnüldözés nagyüzemébe, a bírósági rutinok és rituálék világába, hogy a börtönéletről már ne is beszéljünk. Esetünk ritka, tán szélsőséges is egy jogállamban, de távolról sem valószerűtlen. Történnek justizmordok szép számmal az ítélkezési tömegtermelés során, és ez az egyik legerősebb érv a halálbüntetéssel szemben.
A figurák, még a mellékszereplők is jól kidolgozottak, a Parfümben feltűnt Ben Whishaw hitelesen adja a naiv, kezdetben rémült, sodródó, mit sem értő, majd a túlélésért küzdő, a személytelen rendszer ellen lázadó fiút, a mélyen átélhető, végig torokszorító, sűrű történet többet is elbírt volna az ötször hatvan percnél.
Most megkapja. Nyolc epizód, hét egyórás rész, plusz a dupla hosszú pilot. Az HBO már évek óta készült a Criminal Justice adaptációjára, leforgatták a próbaepizódot is, de az egyik kulcsszerepre szánt James Gandolfoni váratlan halála jó időre elakasztotta a projektet. Szerencsére újabban menő sorozatban játszani, és egy szintén remek színész, John Turturro állt be a helyére. Kreátorként Richard Price-t és Steven Zailliant tüntetik fel, íróként az előbbit; Peter Moffat el van suvasztva a számos producer közé, illetve a vége főcím legvégén, apróbetűsen megjegyzik, hogy az egész az ő művén alapul. Ami olyannyira igaz, hogy a cselekményvezetéstől a zugügyvéd ekcémájáig szinte mindent a BBC-sorozatból vesznek át. Sokatmondó bizonyíték erre, hogy jóllehet az amerikai viszonyokra és jogrendre való alkalmazás lett volna az alkotók legfontosabb feladata, inkább az epikai hitelt csorbították, mintsem eltávolodjanak a forrástól: a Rikers szigeti börtön szabályait áthágva a brit rendszert léptetik életbe, hogy ne kelljen eltérniük az eredeti történettől. A „faji kártyát” viszont másképp keverik. A némileg rendhagyó fehér jó fiú gyanúsított, színes bőrű áldozat felállásból visszatérnek a régről ismert fekete (itt pakisztáni) férfi erőszakol fehér nőt sémához, ami igencsak megnehezíti a főhős – és a szerepét játszó Riz Ahmed – dolgát. A sorozat felénél járva Nazir még az ártatlan bociszemmel bámuló, az eseményekkel értetlenül sodródó állapotban leledzik, de most kell jönnie a váltásnak, amikor Naz (és Riz) kimereszti oroszlánkörmeit.
Az Aznap éjjel az eddigiek alapján jóra használja a megnyert időt: életszagú részletek, mélyebb betekintés az igazságszolgáltatás kulisszái mögé, erős atmoszférateremtés és olyan kabinetalakítások, mint J. D. Williamsé a Drótból. Több drótszálat is felfedezhetünk, kezdve mindjárt az író Richard Price-szal vagy Michael Kenneth Williamsszel (a feledhetetlen Omar) az informális börtönigazgató, Freddy szerepében. Minden arra vall, hogy ezt a szériát is újra kell nézni, s bár a Dróttal ellentétben ennek a soundtrackje aligha lesz átütő siker, a képekre és a figurákra hosszan emlékezni fogunk.
Az Aznap éjjel az HBO csatornáin érhető el.
