Bizonyára kevesen vannak, akik nem vették észre, de azért mi is megerősítjük: elkezdődtek a XXXI. nyári olimpiai játékok Rio de Janeiróban. Ezt az egész különös jelenséghalmazt, amelyet leginkább posztmodern olimpiának érdemes talán nevezni, lehet szeretni, természetesen, még ha nem könnyű is. Mint ahogy beszélni sem egyszerű róla, a szélsőségek között kevés átmenet van: vagy az emberi teljesítőképesség diadalaként ünnepeljük, vagy a megfeszülő hús orgiájaként viszolygunk tőle.
A Kossuth rádióban, mint általában a közbeszéd más hivatalos fórumain is (és nemcsak a közmédiában, hanem tulajdonképpen majdnem minden magyar nyelvű médiafelületen), az ünnepélyes-magasztos tónus a jellemző. A megnyitóceremónia előtti napokban visszatekintő műsorok alapozták meg a hangulatot: négy, nyolc, harminc, negyven évvel ezelőtti diadalokat bányásztak elő az archívumból, s bizonyára a fél ország könnyes szemmel hallgatta ezeket a bejátszásokat. És ez végső soron rendben is van így, csak az zavaró kissé, hogy a kritikusabb hangoknak ilyenkor mintha megszűnne a létjogosultsága. Rosszmájúnak szabad lenni, és élcelődni a brazil szervezésen (mint ahogy legutóbb a görögön „kellett” – az angol és a kínai nép imázsa ezt nemigen tette lehetővé), de azt mondani, hogy az egész egy nagy marhaság, főbenjáró bűn.
Idáig a megnyitóceremónia előtt néhány órával adásba kerülő Ütköző este vendégei sem merészkednek el, de a két szakértő (habár az nem tisztázott, hogy ők pontosan minek is szakértői az olimpia kapcsán) – Kaiser Ferenc a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről, valamint Nagy Sándor Gyula a Külügyi és Külgazdasági Intézetből – azért üdítő távolságban tartja magát az ötkarikás bódulattól. Halász Zsuzsa indító kérdésére, hogy milyen olimpiára lehet számítani, Kaiser rögtön azzal válaszol, hogy a pekingi légszennyezettségnek megvan végre a párja a riói fertőzött vízzel. Ebből a beszélgetésből, kapjuk fel a fejünket, még lehet énekes halott. És a folytatás valóban nem reménytelen: felmerülnek ugyan a riói játékok máris rögzült közhelyei (félig kész olimpiai falu, rossz közbiztonság, politikai zűrzavar), nem fordul át a dolog üres élcelődésbe. Ami azt illeti, Halász Zsuzsa valószínűleg a kvótanépszavazást előkészítő nemzeti iszlamofóbia jegyében fogant kérdését – hogy tudniillik ott is vannak muszlimok, nem kell-e merénylettől tartani – szintén szépen lekezelik a vendégek, pedig hát őket sem Soros György küldte a Kunigunda útra.
A félórás eszmecsere végső értelmét azért mégis az adja meg, amikor az össztársadalmi hatásról van szó. Azt kérdezi Halász, hogy kik nyernek a játékokon, amire egy nem túl meglepő felsorolás a válasz (politikusok, szervezett bűnözők és talán a riói lakosok is), viszont – fordítja vissza a kérdést Kaiser – sokkal többen veszítenek rajta. Nyilván nem eget rengető újdonság ezt is szóba hozni, ám a vadiúj stadionok és tornacsarnokok fényében hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a városon túl is van élet, vagy legalábbis szeretne lenni.
A két vendég abban lényegében egyetért, hogy az egész brazil társadalom veszít most ezzel az olimpiával. A politikai rendszerbe vetett bizalom csökkent, a munkahelyteremtés helyett a korrupcióra hatott élénkítően a rengeteg beruházás, közben az elköltött irgalmatlan sok pénz jó része vagy tök felesleges dolgokra megy el, vagy ha van is valami haszna, egy nagyon szűk réteget szolgál ki. Az olimpiák rákfenéje kétségtelenül, hogy pozitív hozadékuk egy-egy városra korlátozódik, míg negatív hatásaik a társadalom földrajzi és egzisztenciális értelemben távoli szegleteit is elérik. Brazíliával kapcsolatban nem az a kérdés, mondják a vendégek, hogy mi lesz az olimpia alatt, hanem az, hogy mi lesz azután. És semmi jóra nem számítanak.
A beszélgetés itt véget is érhetett volna, de mintegy prezentálva az olimpia rögvalósága és pásztoridillje közötti különbséget, Kaiser és Nagy műsorvezetői felszólításra bevallották, hogy bizakodóak, és nagyon sok aranyat várnak a magyar versenyzőktől. Hiszen mi mást is mondhattak volna? Mindenesetre az olimpiaszervezés összes nyűgjének emlegetése közben szemérmesen kihagyták a reflexiókból, hogy egyébként Budapest is ötkarikás álmokat dédelget. Csak aztán nehogy nagyon keserű legyen az ébredés.
Ütköző este, Kossuth rádió, augusztus 5.
