Magyar Narancs: Hogyan ismerte meg Deák Ferencet?
Urbán Tamás: Az 1980-as évek végén könyvsorozatot terveztek a magyar börtönökről, és engem kértek fel, hogy fotózzam végig ezeket. Jártam Márianosztrán, Vácon, Sopronkőhidán. Természetesen a szegedi Csillagba is eljutottam, ahol a parancsnok mindjárt azzal kezdte, hogy van itt egy különlegesen tetovált elítélt, elsősorban őt ajánlja a figyelmembe. Deák Ferit a börtön bútorüzemében, munkaidőben láttam először, elképesztő volt, de eszembe nem jutott volna odamenni hozzá. Addigra megvolt már a rutinom, tudtam, hogy a börtönben, akiket leszólítok, azok biztosan nem engedik meg, hogy lefotózzam őket. Nem azért, mert szégyellősek, hanem azért, mert egy olyan rendszerben élnek, ahol ritkán mondhatnak nemet, de ilyenkor megtehetik. Mindig arra törekedtem, hogy ők szólítsanak le.
MN: Hogyan lehet ezt elérni?
UT: Fel kell kelteni a kíváncsiságukat. Nekem úgy sikerült, hogy egy kezeslábast vettem föl, úgyhogy elsőre melósnak tűntem, nem fővárosi fotóriporternek, és arra is ügyeltem, hogy a fotósfelszerelésem is minimális legyen: egy Nikon Fm2-es gép meg a hozzá való 35 milliméteres objektív. De az is csak lógott a vállamon, miközben összevissza járkáltam, nézelődtem. Sem az elítéltek nem tudták, de a börtönőr kísérőm sem nagyon értette, hogy miért mászkálok fel-le, miért nem fényképezek inkább. Aztán a bátrabbak leszólítottak, hogy látják a gépet, csináljak róluk fényképet. Utána már nyert ügyem volt, szinte sorba álltak, hogy lefotózzam őket.
| ||
MN: Pillangó is?
UT: Ő nem, bár láttam rajta az érdeklődést. Csak munkaidő után ismerkedtünk, amikor a zárkasorhoz is fölengedtek, és megláttam, hogy ott ül félmeztelenül az egyik zárka előtt. Én mentem oda hozzá. Beszédbe elegyedtünk, és már ekkor éreztem, hogy ez az ember nem csak a külsejében tér el a többiektől. Novellákat, verseket írt, rajzolt, keresztrejtvényeket készített, ráadásul nagyon jó kézügyessége volt. A tetováló eszközeit maga készítette, de csinált távcsövet is. Furcsának tűnhet, de vele kapcsolatban ezek a dolgok engem sokkal jobban izgattak, mint a külseje, ami akkoriban nemcsak Magyarországon, de világviszonylatban is egyedülálló volt. Talán ma is az lenne.
MN: Hogyhogy nem csinálták őt ki ezért a külsőért a börtönben?
UT: Ezek a tetoválások többnyire a börtönben készültek. Amikor a homlokára tetoválta a pillangót, kapott is tíz nap sötétzárkát. Talán ezzel akart kitűnni. Magára varrt 2 ezer horogkeresztet is; persze nem volt náci, azt mondta, azután kezdte használni, hogy egy buddhizmusról szóló könyvben is látta. Különben a szvasztika semelyik jelentése nem számított neki, inkább „praktikus” okból használta: a motívumot nagyon hamar be lehetett ütni. Úgyhogy a horogkereszt elsősorban helykitöltő volt két komolyabb ábra között.
MN: Miért ítélték el?
UT: Sok minden miatt, de egyik sem volt kirívóan súlyos eset. Azért maradt hosszú ideig börtönben, mert hülyeségeket csinált. Például átúszott a Duna szlovák oldalára, elkapták, és ráverték a tiltott határátlépést. Az két év volt akkoriban. Vagy amikor egy idősebb rendőrnek kellett átkísérnie a kapitányság fogdájából a Markó utcába, egyszerűen elfutott előle, és a rendőr nem tudta utolérni. Két nap múlva fogták el, és akkor fogolyszökés miatt sokkal súlyosabb ítéletet kapott. És volt, hogy lázadást szított a börtönben.
| ||
A rossz koszt miatt eltorlaszolták a zárka ajtaját, az őrség nem tudott bemenni, úgyhogy kommandósok törték rájuk az ajtót. Nem volt ez sem igazán komoly, de a végén őt vették elő fogolyzendülés szervezéséért. Ott csúszott ki végleg a lába alól a talaj, amikor egyik bebukása közben meghalt az anyja. Ekkor a féltestvére szó szerint kisemmizte őt, eladta a közös lakásukat, úgyhogy mire Feri kiszabadult, nem volt hova mennie.
MN: Ezért lett a pártfogója szabadulása után?
UT: Ezért is, bár ez nem hivatalos pártfogás, inkább afféle gondoskodás volt. Engem mindig érdekeltek az olyan emberek, akik eltértek az átlagtól, Feri pedig teljesen más volt, mint egy átlagbűnöző.
MN: Miből állt ez a pártfogás?
UT: Amikor hét év után kijött, összesen 13 ezer forintot kapott mint rabkeresetet, ez már 1988-ban is nagyon kevés pénz volt ennyi munkáért. Az a pénz nálam maradt, én osztottam be neki, cserébe azt kértem, hogy írja meg az élettörténetét, rajzoljon, vagyis folytassa azt, amit a börtönben unalmában csinált. Természetesen rengeteg képet is készítettem róla, de nem ez volt a legfontosabb. Inkább az, hogy tehetséges, értelmes embernek tartottam, és nem akartam, hogy teljesen lecsússzon.
| ||
.jpg "false")
Később, ha kellett, kisegítettem, mert arra természetesen lehetősége sem volt, hogy „rendes” emberként beilleszkedjen. De nem is akart. Amikor elkísértem a Pauler utcai rendőrkapitányságra a hivatalos pártfogójához, azzal fogadta, hogy „manapság a becsületes emberek sem találnak munkát, akkor maga mit akar”. De Ferinek is az volt a mondása – pedig volt több szakmája –, hogy „aki a »munka« szót kiejti előtte, azt bepereli becsületsértésért”.
MN: Ön tartotta el?
UT: Nem. Miután megjelentek a róla készült fotóim, országszerte ismertté vált, fellépett a Friderikusz show-ban, az újságírók kézről kézre adták, Müller Péter Sziámi bevette a zenekarába, úgyhogy lett innen-onnan jövedelme. Például azt nyilatkozta, hogy tud jógázni, így jógaoktatóként is tudott pénzt keresni.
MN: És tényleg tudott jógázni?
UT: Valamennyire biztosan. Van pár kép róla jógaülésben.
MN: Pillangó a szabadulása után öt évig élt, 1994-ben részegen a Dunába fulladt. Még ekkor is a pártfogója volt?
UT: Nem. Miután a kilencvenes évek elején a német Stern magazinhoz kerültem, lazábbá vált a kapcsolatunk. De ha itthon voltam, akkor találkoztunk.
| ||
.jpg "false")
MN: Több mint 3 ezer fotót készített róla. Mi volt ezzel a szándéka?
UT: Én minden riportomban a teljességre törekedtem. Így volt ez, amikor a kábítószeres fiatalokat fényképeztem, így volt ez az aszódi javítóintézetben vagy a mentősökkel. Nem a művészi megjelenítésen volt a hangsúly, hanem azon, hogy dokumentáljam az életüket. Nem csak a fotós dokumentációra törekedtem. Ahogy Feri esetében, úgy a többi riport során sem csupán fotóztam, hanem gyűjteni kezdtem a tárgyaikat, írott anyagaikat. A kiállításon is látható, hogy Pillangó dokumentációja különösen gazdag, hiszen valóságos grafomán volt.
MN: Úgy tudom, rengeteg videót készített balesetekről, bűncselekmények helyszíneiről.
UT: A kilencvenes évek közepétől a Blikk munkatársaként dolgoztam, ami nálam szó szerint egész napos ügyeletet jelentett. Volt egy Land Roverem, rádiókapcsolatban voltam az Országos Mentőszolgálattal, ők értesítettek minden esetben. A jó kapcsolat még a mentősökről szóló fotósorozat miatt volt velük.
Annyira jóban voltunk, hogy saját hívószámom is volt, én voltam az 501-es, úgyhogy a nevemet sem kellett bemondaniuk. Ilyenkor nemcsak fotóztam, hanem videofelvételeket is készítettem, és mivel tisztában voltam azzal, hogyan kell mozogni egy helyszínelés során, a rendőrök is kollégaként kezeltek. A többi fotós már kevésbé. Többször feljelentettek a kivételezettségem miatt, pedig az amiatt lett, hogy egyszerűen ismertem a hatósági protokollt.
| ||
.jpg "false")
MN: Akkoriban simán megjelenhettek az áldozatokról készült fotók is?
UT: A Blikk hetedik oldala volt a bűnügyi rovat, ott valóban megjelentek ilyen képek is, akkoriban ez még nem volt ennyire érzékeny téma. Igazság szerint én mindig úgy gondolkodtam, hogy a fotóriporternek a valóságot kell megmutatni. Márpedig az nem valóságos, ha kitakarjuk az arcot, mert a fekete csíkkal épp a lényeg vész el. Ennél az is jobb, ha a kép egyáltalán nem jelenik meg.
MN: Önnek voltak emiatt problémái?
UT: Soha. Nagyon ügyeltem mindig arra, hogy legyen nálam néhány kitöltetlen hozzájárulási nyilatkozat, és mindenkivel, akit lefényképeztem, aláírattam egy ilyet. Akkoriban – legalábbis a rendszerváltás előtt – szinte senki nem foglalkozott a személyiségi jogokkal, legalábbis azoknak a számkivetetteknek a jogaival – nevelőintézeti fiatalok, elítéltek stb. –, akiket a leggyakrabban fényképeztem. Ezzel együtt soha nem gondoltam arra, hogy ezt ne kellene előre letisztázni. A mai napig megvan az összes ilyen hozzájárulásom, bár az akkori állapotokra jellemzően gyakran csak három kereszt a szignó.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. március 12-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
