Amikor Sztupa és Troché kifejlesztették a röhögőgépet, az elégedettségük jogosnak volt mondható. Ne gondoljon senki afféle búcsúkban, vásárokban kapható, marokban elférő kis nyomógombos szerencsétlenségre, ami kacagás helyett inkább vadállatias halálhörgésével szerez kérészéletű örömöt az aprónépnek fillérekért. Dehogyis! Nem akármit hoztak létre! Sztupa és Troché röhögőgépe (ezen a néven jegyezte be a szabadalmi oltalmat Ómafa) komoly szerkezet, betölt egy fél számítógépcsarnokot, számos kapcsoló, kijelző és potméter gazdagítja, s a tudása is ennek megfelelő, csak akkor röhög, ha van min, s kétszer nem röhög ugyanazon. A munka maga simán ment, jórészt kürüsztökből rakták össze, csak a nevével volt nehéz kibékülni. Sztupa például kijelentette, hogy ő speciel nem röhög, maximum kacag, derül, nevet, s ha a helyzet forró, akkor esetleg kuncog. De látták már vihogni is, viszont sohasem röhögött vagy heherészett, elvből elutasítja a hahotázást, s hadilábon áll a kotkodácsolással is, bár senki nem értette, hogy hogy jön az ide. Csakhogy Troché és Ómafa nem engedtek, e gép bizony röhög, ládde’, még a könnye is kicsordul. Az ember azt hinné, hogy ezt a könnycsordító dolgot nehéz volt gépesíteni, de Sztupa csak elfordított két kürüsztöt egymáshoz képest 45 fokkal, s már rítt is az alkotmány, úgy röhögött – már, ha volt min. Ha 90 fokba forgatta ugyanazt a két kürüsztöt, a gép a térdét csapkodta – persze ez csak a manuális vezérlésű gépekre volt igaz, az automaták még a szomszéd térdét is bírták csapkodni (a kísérleti stádiumban ebből elég sok sérülés is származott). A legnagyobb trükkje az volt az új gépnek, hogy bizonyos esetekben akkor is röhögött, amikor egy átlagos intelligenciájú ember csak nézett hülyén. Jól kiröhögte magát, majd elmagyarázta a poént – ügyes kis masina volt.
Pénteken (13-án) teljesen érthetetlen módon még egy egész napot kell várnunk Latabár Kálmán fellépésére, ami ellen ezúton is tiltakozom. Ám, hogy ne teljen tartalmatlanul a csermelyléptű idő, addig megnézhetjük este héttől a Film Mánián a Pénzt vagy életet! című 1974-es brit filmet, melyben Omar Sharif a fess hajóskapitány, de sokra menne vele, ha nem jönne Richard Harris, a bohém lelkületű robbantási szakértő. Fogadjunk, hogy önök még a kis segédjére is emlékeznek (David Hemmings), de ki tudja megmondani, hogy ki adja a gaz merénylőt? Csak én! Nos, nem Anthony Hopkins, pedig ő is játszik a filmben, hanem a derék Ian Holm! Este tízkor ugyancsak számos brit nagy öreghez lesz szerencséje a nemzeti főadó kitartó nézőinek, mert ott bizony tízkor leadják a Kvartett – A nagy négyes című egy-két évvel ezelőtti angol őszikét. Maggie Smith, Tom Courtenay vagy éppen Michael Gambon jelenléte azért a legtávolabbról sem százszázalékos hatékonyságú ír a mű gyengéire, de akkor is jó nézni őket, s mivel úgyis szinkronizált, le lehet venni a hangot.
Szombaton zárjon be a gyár, mert eljön végre a két Latabár! Sajna csak az egy Latabár, de az legalább a fő Latabár, a Kálmán, persze nem a Péntek 13-mal, arról már lekéstünk, de a Micsoda éjszaka! délután fél négykor még kétségkívül előttünk van a Dunán.
Vasárnap legalább lesz az HBO-n egy norvég thriller éjjel: A Kings Bay-eset. Körhinta a Dunán kilenckor. Csak lassan azzal a tévével!
