Köröző a keselyűk szívibe

Amikor Sztupa és Troché elérkeztek a döntő kérdéshez – már hogy hazudik-e Doniphon Tamás –, tudták már rég, hogy minden út idevezet.

Jó, jó, hazudik, de mikor? Vagy mikor mond igazat? Ha erre a két egymásból fakadó kérdésre megtalálják a választ, a főkérdés, melyet annyian próbáltak előttük megválaszolni – tudniillik, ki lőtte le Liberty Valance-t –, már gyerekjáték lesz. De Doniphon Tamás épp meghalt, maroknyi tisztelője egy virágzó kaktusztővel búcsúzott tőle, tényleg épp csak azt nem vésték a fejfájára, hogy itt nyugszik, aki lelőtte Liberty Valance-t. Persze nem merték, hisz mi van, ha hazudott? Hisz egyszer bizonyosan hazudott a kettőből. Vajon akkor-e, amikor elnézést kért a késésért Hallie Ericsontól: későn futott a hívásra, hogy megakadályozza a kétbalkezes, ám lángoló lelkületű mosogatófiú, Ransom Stoddard és a hétpróbás gazember és hírhedett revolverhős párbaját. Már itt gyanús a dolog, hisz ki gondolná, hogy a tök béna Ransom a gyerekeknek való pisztolykájával lebírja a nevezetes dúvadat? Senki, de mindenki elhiszi, amikor ott áll füstölgő stukkerével a kinyújtott barom felett. Csakhogy amikor Tamás a színre lép, a szende Ransom már a hasonlóan szende Hallie karjában nyalogatja sebét, hisz az első körben a gaz Liberty egyszerűen kilőtte a kezéből a fegyvernek látszó tárgyat. Tamást meg kifejezetten szíven üti ez az összebújás, hiszen bújna nyilván ő is, már a maga naturburs módján. Amikor viszont később előáll a farbával, mely szerint ő és hű segédje, a színes bőrű Pompey ütötték nyélbe a nyúvasztást, ugyancsak gyanakodhatunk, mert itt is akad hátsó szándék meg némi ittasság is Tamás részéről, hisz azt akarja, hogy a magát a dicsőséges csetepaté után valamelyest megemberelő Ransom elmenjen szenátornak (a szerényebb egzisztenciák védelmében abajgatni a marhabárókat). Sem Sztupától, sem Trochétől máskor nem volt idegen átlépni a görög filozófia nagy kérdésein, de itt egy pillanatra mégis elidőztek: Tamás nyilván egy rangrejtett thébaiként téblábolt a vadnyugaton. Íródott mindez a sajtószabadság szent ünnepén, Dutton Peabody uram kiváló tiszteletére.

Szombaton (20-án) muszájból kapcsoljuk csak be a televíziót, de ha már muszáj, biztos találunk hozzá ideológiát is: jó lesz bemelegítésnek. Bemelegítésnek a nagy vasárnapi tévéparti elé. De miért muszáj? Hát, csak azért, mert az HBO este nyolckor leadja a Judy című musicalbe ojtott brit életrajzi filmet, vagy életrajzi filmbe ojtott musicalt, mely nyilvánvalóan Judy Garland viselt dolgait tárgyazza. Azok közül is tán az életvégieket, ám ettől még nyilván nem kéne rohanni az ekrán elé, s attól sem, hogy a jó nevű Renée Zellweger személyesíti meg a művésznőt. Sokkal inkább azért fussunk, mert a színházi rendezők filmjeiben mindig lehet valami érdekes, s e művet egyenesen Rupert Goold követte el, ami még csak hagyján lenne, de fellép benne Jessie Buckley, Rufus Sewell és Michael Gambon is, akikből egy is elég lenne ahhoz, hogy kötelezővé tegyünk egy filmet. Meg hát azért az éneklő Michael Gambont amúgy is jól megnézném magamnak.