Amikor Sztupa és Troché táplálkozni készültek, két lehetőség állt előttük, a hideg vagy a meleg. A melegért messzebb kellett menni, egészen a piacig, ami az egyes kapu előtti őrhelyhez képest mégiscsak volt egy séta. Ha hideget esznek, nincs vész, az itt van mindjárt a sarkon, látod ott a virágost, a sarkon meg az újságost? Ott befordulsz jobbra, s az iskolával szemben, a gyorsvasút mellett ott a tejivó. Van pacsni, szegedi cipó és rongyoskifli, tök szabályos söröskorsóban adják hozzá a tejet vagy a kakaót, mi kell még, kóbász, persze, hogy kóbász, de az nincsen, se itt, se máshol. Se hideg, se meleg, mint ahogy olyan hely sem, ahol kaphattak volna hideget, meleget egyszerre, vagyis amelyik éppen jólesik nekik. Sztupa a kakaót szerette, mindig is édesszájú volt, pedig az rohadtul nem illett ahhoz a munkásosztály hőse stílhez, amit feszt vitt: sötétkék zubbony, svejci sapka, Ezüst Kossuth. A bolti kakaó pedig már akkor is olyan cefetül édes volt, mint a következő évszázadban. Sztupa ezért el is ítélt mindig minden olyan dumát, hogy régen így volt meg úgy volt, pláne azt, hogy régen jobb volt. Régen szarabb volt, s a Generál együttest is utáltam. Micsoda marhaság arról énekelni, hogy a csávó vagy csaj, azoknál nehéz volt eldönteni, mert bekavart az egész Mikrolied Vokál, hogy ő még emlékszik, hol a tejbüfé, hova gyakran betért a jó barijával, s egy tál étel mellett a szép jövőről beszéltek. Most egytálételt pont nem adtak a tejivóban, azonképpen zongorát sem lehetett ott vásárolni, a jövőt meg ne is kérdezzétek, mert az ilyen lett, ki volt az a hülye, aki valaha is úgy gondolta, hogy majd pont mi fogjuk jól csinálni. Sztupa ugyan szidta őket, de a Gesarolt – hétvégén mindig együtt léptek fel a Vasmunkás téren – még kevésbé szenvedhette, holott az igazán ment volna az ő munkásfiú imágójához. Sztupa csak a szegedi cipót szerette meg a pacsnit, de mivel ennyi hülyeség vette körül őket, mindig piszkálta Trochét, hogy menjenek a piacra, meleget (értsd pacal, resztelt máj, milánói, esetleg gránátos kocka) enni. Különben is annyira szeretek sétálni. Tényleg szeretett, felvette az orkánkabátját, volt egy táskarádiója, ráfektette az alkarjára, kihúzta az antennát, úgy mondta, az anternát, s már indult is.
Pénteken (29-én) este kilenckor a Story 4-en következik Martin Scorsese keletről nyúlt szerepcserés vérfürdője, A tégla, amiben a rablóból pandúr lesz és viszont, s senki sem tudja már, hogy hol áll szegény feje, mert már rég egy kiló ólom ment bele.
Szombaton nagy beszarás lesz a Film Cafén: előbb a hathúszassal befut A kék lagúna, s ahogy vége van, jön is A visszatérés a kék lagúnába… Képzeljük csak el egy pillanatra, úszkálunk Brooke Shieldsszel az átlátszóan tiszta vízben, majd a természet homokjában hempergőzünk és várjuk a folytatást, ez aztán élet, magam is így élek. Mindezek után a Duna teljesen jogosan ér el a Hitchcock-sorozatában a Psychóhoz – azok is így élnek. Sajnos még nem Rihannát mészárolják meg a zuhany alatt, de a kitartóbb versenyzőknek már erre sem kell sokat várniuk. Éjjel ugyanitt a Halál sugárútnak kétségkívül hülye címe van, de attól még az egy rendes Ken Loach-film 2010-ből.
Vasárnap maradunk a Dunán, mert ugyebár a Tíz kicsi indiánt önök is megnéznék Frank Stallonéval (komolyan, rokona a Slynak is) és Donald Pleasence-szel, ő pedig az a csávó, aki répát zabálva sugdosott mindenfélét annak a bácsinak a fülébe, akitől Bud és Terence vissza akarták kapni a kis piros beach buggyjukat. Mindehhez még annyit tennék hozzá, hogy rögtön utána lesz a Volt egyszer egy Vadnyugat, aminek az a legkisebb baja, hogy nagy v-vel írják benne a vadnyugatot. Ilyenkor azt bírom a legjobban, ha jön valaki és megmagyarázza. De a Duna nem áll le, rögtön ezután A skarlát betű következik Roland Joffé elővezetésében, akit mondjuk jogos nem szeretni, de sajna ő rendezte a Gyilkos mezőket is, úh. coki.
Csütörtökön Soul Kitchen a ViaSat3-on 23.25-kor, pedig 23 után a 24 következik. Tévézni? A 21. században? Ez komoly?
