tévéSmaci

Láttuk a delfint

  • tévésmaci
  • 2015. szeptember 6.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché megversenyeztették a kormoránokat, próbálták az alapokról kezdeni az egészet, de úgy azért elég nagy szívás volt. Troché ült a ladik végében, Sztupa meg árral szemben evezett, s egy ilyen dunai ladik, amivel mentek, még folyásirányban sem az a Kékszalag-esélyes vízi jármű. Ki is röhögte őket a kormorán. Troché azért nem evezett, mert meg kellett szólaltatnia a makulát (népi hangszer, mint tudjuk; Kodály Zoltán 24 évesen, 1906-ban írta a Tribecs-alji népdalok makulára és szagpanra c. mára kicsinyt elfeledett művét). A kormorán, mint vak bányalovacskák a kürt harsanására, felkapta fejét a makulaszóra, s párhuzamosan repülni kezdett a ladikkal fölfelé. De a kísérlet nem vált be, alig tett pár szárnycsapást, máris elhagyta őket, s a válla fölött visszaröhögött gúnyosan, már ha a kormoránnak válla van, s nem mása. Legközelebb már hajóval mentek, vízibusszal a hőseink, ami ugyan szerfelett zajos volt, de a makulának olyan a hangja, hogy a kormorán azt a legteljesebb kakofóniában is felismeri, s indul rá versenyezni. Most is szállt párhuzamosan a 3011-es típusú vízibusszal, de az sem volt ellenfél. Annyiból azért jó volt, hogy Sztupának sem kellett eveznie, bár szeretett, s nem is fulladt ki egyhamar. Végre a szárnyashajó már keményebb dió volt a rohadt kormoránnak. Sztupa és Troché kimásztak a tetejére, tudják, van azon egy ilyen kijáratszerű középrész, ott másztak ki, s belecsaptak a makulába, jött is kormorán, azonnal. Olyanok vagyunk, mint a hamelni ráttenfinger, gondolta Troché, és egészen másra gondolt. Hagyjuk is, hogy mire, nézzük inkább a kormoránt, aki ezúttal tényleg kénytelen volt megdolgozni a fizetéséért. Sokáig egy vonalban repült a hajóval, aztán egy nemes ívet húzva szó szerint kiszállt a versenyből. Sztupa és Troché mégsem ülhettek diadalt, mert épp, amikor felordítottak volna, hogy vivát!, újabb kormorán emelkedett, s tartotta a lépést a ­rohamtempóban Bécs felé vágtató Vöcsök II-vel. Majd ő is kiszállt, s igen, újabb kormorán vette át a helyét. A makulaszó tette volna? Troché kétségkívül nyüstölte a hangszerét lankadatlan, s Sztupa is híven kontrázott, de akkor miért nem jött egyszerre az összes, környéken csövező kormorán? Miért mindig csak egy? Nem volt tehát mit tenni, Sztupa beintett, mint egy Willi Boskovsky, s Troché elhallgatott, letette lábhoz a makulát, és tekintetét az égre emelte. Repül-e a kormorán? Ezt nézte Sztupa is, illetve az időközben a tetőzetre merészkedő 15 éves kapitány is. Önök viszont a tévét nézik.

Pénteken (7-én) délután ötkor a tengeren találkozunk Denízzel – ah, mekkora nagy a szójátékok hatalma: egy török filmben, aminek ráadásul az a címe, hogy Egy maréknyi tenger. Mama, nem nízed? De nízem. A Film+2 (mer’ arra is telik ám!) este kilenc után vetíti a Brooklyn mélyén című krimit, mert ott lakik a bűn, a mélyén pont. Kettőtízkor ugyanitt Lizzie Borden baltát fogott, de engem biztosan álmomban vert vele fejbe. Okulásul álljon itt, jókomám, a lófő epitáfiuma: itt nyugszik egy ifjú székely, fejét balta verte széjjel (vagy: leszúrták egy hintaszékkel).

Szombaton este tizenegykor dolcsevítázunk a Dunán, de nyolc előtt már Colin Farrell és Noomi Ra­pace is megjelentek Bosszútól fűtve az RTL II-n.

Vasárnap a bolt is lezárja kis szemét, a tévé is aluszik.

Hétfőn bezzeg hangos, mert az ifjú Clint Eastwood pisztolyt ránt a Coogan trükkje c. 1968-as filmben. S aki ránt, az lő is, ha történetesen Clint az illető. Ellő egészen az első sütőtökig.

Csütörtökön pedig kiderül, hogy Terry Gilliamnek is épp a századik születésnapja van, mert 12 majmot hoz ajándékba nyolckor a Cinemaxra. A majmok ugrálnak az ágyon, leesnek, beverik a haveri fejüket, mama call the doctor, már vasárnap is volt Brazil a majsztortól a Dunán, de a Dunát különösen nem lehet bekapcsolni vasárnap, ha még az RTL adta volna… S ha már ilyen szépen szóba jött a Duna, kilenc után kezdik a Menekülésre ítélve c. filmjüket, amiben Lino Ventura és Belmondo bűnöznek Sandra Milo kegyét keresve. A tévé kaki.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.