Amikor Sztupa és Troché az estét keresték, megvárták, míg besötétedik: akkor este igazán az este. Meg úgy általában is. De hol keressék? S a sötétben is mikor? Amikor a nyár függönyét feltépi az első hűvösebb fuvallat? Vagy amikor már mindenki aludni ment? De hát az maga az éjszaka! S kinn keressék, az utcán? Benn a házban, a szobán, a konyhán, a hálóban, a padláson vagy a verandán? Levitte valaki még délután a pincébe?
S miről lehet felismerni? Van neki hangja? Neszez valahol a takarásban, a bokrok mögött, a hátsó udvarban? Szélzúgás, tücsökcirip? Vagy csak be kell szippantani az összetéveszthetetlen illatát? Mint amikor dorbézolás közben kimegy az ember a mosdó helyett a sötét kocsmaudvarba vizelni, s beleszagol a levegőbe? Ha látja odafent a csillagokat, az már az este? Sztupa és Troché mindenesetre kimentek a házból, nehogy ott érje őket az este, mert jól is néznének ki, ha az este találna rájuk, s nem ők találnák meg az estét. Végigmentek a főutcán, egész a vasútállomásig, már nem jön és nem is indul semmi, sehová, akkor ez már biztosan az este! Egyáltalán, ez ilyen adminisztratív dolog, mint az, hogy harangszókor haza kell menni, vagy megérzi az ember? Elindul felfelé a gyomrától vagy a talpától, afféle bizsergés, mint amikor csörög a vekker, s mindenki tudja, hogy itt a reggel; reggel van, és kész? De mikor van itt az este? És itt van vagy ott? A vasútállomás után már a szabad mező jön, ahol oly sokat kóboroltak egykor, s ismertek minden fűszálat, akkor még nyilvánvalóan, természetétől fogva elvált dél és délután, reggel és délelőtt, ekkor adták fel a reggelit, akkor meg a tízórait, de hova lett innen az este? Elvitte a kiscica? Sztupa és Troché nem keresték hiába: meglett az este, egyszer csak velük volt, de hogy hol találták, vagy ami még valószínűbb, hol csatlakozott hozzájuk, azt elsőre nem sikerült megfejteniök (népies).
Pénteken (9-én) kifejezetten jól indul az este, mert a Duna tévé Wenders-sorozata épp 10 óra előtt pár perccel ér el a Berlin felett az éghez, melynél világosabban meg nem mutatja semmi sem ezen a világon, hogy milyen volt a 20. század nyolcvanas éveinek a vége: nemcsak Berlinben, de egész Európában. Ha ma jönne elő vele valaki, húznánk a szánk, micsoda giccs, s persze már akkor is maga volt a celluloidra nyalt eszképizmus, de hát pontosan erről szólt mindenkinek az említett időszak: eliszkolni minél gyorsabban abból, ami van, bele a jóságba, a kollektív tutiba. Ne jöjjön senki azzal, hogy nem sikerült, inkább éjjel 1 előtt kapcsoljunk a Cinemaxra, s nézzük meg – már csak a címe miatt is – a Tél című 2015-ös angol filmet. Meg persze azért is, mert Tommy Flanagan a főszereplője.
Hétfőre annyira kizsigerel minden érző embert a hétvégi tévéelvonás, hogy a Cinemax 2-re áttolt készüléken még mind a két nyomorult Kill Billt is megnézi, pedig 23.15-kor kezdik, tehát eltart a francos éjszakában jó sokáig.
Kedden ugyanitt, ugyanebben az időben viszont már a Jackie Brown lesz, amiből arra következtethetni, hogy Tarantino 100 éves, s ezt a magam részéről támogatom. Százéves A keresztapa is, ezért 20.30-kor itt az első részt adják belőle. Beszélhetnénk egyszer erről a keresztapa stájszról, hogy nincs-e ez kicsit túlhájpolva, de valszeg nincs elég bátorságom hozzá. Úgyhogy hagyjuk is a csudába az egész tévézést!
