Rádió

Nógónások

Kalauz

Interaktív

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” – jegyezte le valamikor a 90-es években Esterházy Péter, s tette meg 2000-es nagyregénye, a Harmonia Cælestis kezdő mondatának.

A szerző jelenléte hiányában meglehetősen elárvultan vagyunk kénytelenek megállapítani, hogy az ezredfordulós és azutáni Magyarország ontológiai fortyogásának nem létezik ennél tömörebb és pontosabb összefoglalása. Mivel nincs olyan, hogy igazság, minden lehet igaz, amire elég határozottan rámondjuk. A bevándorlók menekültek, igaz, de terroristák is. Magyarországon nincsenek migránsok, igaz, de elvehetik a munkánkat. A népszavazás érvénytelen lett, igaz, de az emberek elutasították a betelepítést. A magyar társadalmat beterelték (hagyta beterelni magát) a fikció erdejébe, s most ott vacog kint a sűrű sötétben, lámpás nélkül, magára hagyva.

Szijjártó Péter külügyminiszter nemrég szóváltásba keveredett a BBC riporterével élő adásban, hogy tudniillik vannak-e Londonban úgynevezett no go zónák. Kínos, és nem is túl nagy jelentőségű részlete volt ez csupán a népszavazási hecckampánynak, igaz, a magyar kormány nemzetközi komolyan vehetősége maradékának egy újabb morzsáját sikerült lesöpörni vele az asztalról. Ám volt, akiben mélyebb nyomot hagytak a képsorok, s utánagondolt a párbeszéd igazságtartalmának, illetve – ha nem eleve blaszfémia ilyesmit tulajdonítani neki – üzenetének.

A Lánchíd Rádió hétköznap reggelenként jelentkező magazinműsora igyekezett körbejárni a no go problémát Póka Zalán vezényletével. „Elsősorban hétköznapi gondokat, problémákat igyekszünk felgöngyölíteni, megoldani, nem mindennapi történetekre, aktuális közéleti eseményekre, változásokra hívjuk fel hallgatóink figyelmét” – így a műsor ars poeticája. Hogy a no go zónák léte mennyire hétköznapi gond vagy aktuális közéleti esemény 2016 Magyarországán, az külön kérdés, de ha már így bevágtatott a sásba a külügyminiszter, talán tényleg érdemes utánanézni. Főleg hogy a hallgatóságnak (illetve a megszólított járókelőknek) is akad mondanivalója erről a – gyakran hallható közhely szerint – nálunk szerencsére még nem létező jelenségről.

Többször hiányoltuk már a hasonló kategóriájú magazinműsorok esetén a sokszínűséget és azt, hogy miért nem viszik ki a témát az utcára (vagy épp hozzák be onnan, ahogy vesszük) a műsorkészítők. A Kalauz esetében nem lehet panaszunk: van itt utcán felvett „nép hangja”, van a helyszínről (London) betelefonáló „szemtanú”, és van független, szakértő meghívott is.

Először a budapesti járókelőké a szó. Harangozó Éva összeállítása kellemesen irritáló és termékenyen széttartó. Habár nem mutatkoznak be a megszólalók, hangjuk alapján kikövetkeztethetjük, hogy igencsak eltérő társadalmi és életkori csoportokba tartoznak. Egy idősebb férfi nosztalgiázva eleveníti fel, hogy bezzeg a kommunizmusban rend volt, s mi még mindig annyival jobb helyzetben vagyunk, mint a Nyugat, amennyiben még működnek az állampárti idők bizonyos reflexei. Mint mondja, itt még nincsenek no go zónák, de már így sem mer végigmenni a Nagykörúton – igaz, azt nem árulja el, hogy miért. Egy utána megszólaló fiatalember hülyeségnek tartja a no go zónázást, szerinte az egész csak politikai hangulatkeltés a migránsok ellen. Egy egyetemista lány a barátnőjére hivatkozva állítja, Németországban a rendőrök lövöldöznek az utcán, de mindezt olyan vidáman mondja, mintha maga se hinné egészen. Egy saját bevallása szerint erősen nemzeti érzelmű férfi egészen kiborul a kérdéstől, és azt javasolja, adjunk ki tűzparancsot a határon. Az utolsóként mikrofont kapó nyugdíjas hölgy pedig leleplezi az összeesküvést: „ezek a nógónások többnyire bevándorlók, akiket azért pénzelnek, hogy csinálják Európában a balhét”. Szép, színes véleményszivárvány kezd összeállni a fejünk fölött, és csak egy ünneprontó akad, aki még soha nem hallott erről az egész zónaügyről.

Póka nem az a beleavatkozós műsorvezető, nem kommentálja a bejátszásokat, aztán a hallgatói SMS-eket is csak beolvassa, nem­igen fűz hozzájuk semmit. Illetve egyszer mégis, azt azért nem hagyja szó nélkül, amikor azzal vádolják meg, hogy a kormány ellen kampányol. Van ugye független újságírás is a világon meg minden.

Érdekes színfolt az adás végén Borai Ákos megjelenése, az egykori belügyminisztériumi főosztályvezető nem lacafacázik, azt mondja, amit Szijjártó állít, az marhaság, nincsen no go zóna egész Európában, és nem is érti, miről beszél a magyar külügyi vezető. Ezzel lehet, hogy nincs egyedül Borai, mások sem értik a miniszter érvelését, talán még ő maga sem. Csak hát nem is ez itt a tét. A tét a mi józan eszünk.

Kalauz, Lánchíd Rádió, szeptember 30.

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.