Amikor Sztupa és Troché egyáltalán észrevették, hogy nem látják Ezlipár Gyulát, eltelhetett már egy csomó idő. Nem tudták, mennyi, bármennyi lehetett. Azt még úgy sejtették, hogy mennyi ideje tudatosult bennük egyénenként a hiány, s mennyi idő telt el addig, míg szóba jött közöttük ez (Troché kérdezte Sztupát: te mikor láttad utoljára Ezlipár Gyulát?). De azután sem történt semmi, miután beszéltek róla, lesték csak, figyelték, de nem látták meg. Ezlipár Gyulát Búzakalász városán gépkocsin áthaladva lehetett (volna vagy addig) látni, Budapestről kifelé vagy befelé tartva, innen jött Sztupa, onnan Troché, vagy fordítva, újabban csak azt lesték. Azt lesték, amit régen csak a tudatuk valamely hátulsó traktusában regisztráltak, hogy Búzakalász városának központi járdáján épp elhalad Ezlipár Gyula. Hogy honnan tart hová, az nem volt érdekes, olyan volt csupán, mint egy szokvány természetfilm, amiben a főszereplők szinte kizárólagosan enni vagy szaporodni mennek. Ezlipár Gyulára is az volt ráírva, amikor átimbolygott a városi horizonton, hogy valamely elsődleges létfunkcióját tart szolgálni. Mindig teljes átéléssel tette ezt, lépteiben bár inogva, de szándékaiban semmiképp. Ha meg is állt, mondjuk, egy-egy átkelőnél, s ott olykor kicsit hosszasabban lengedezett, mint mások szoktak, a céltudatosság akkor is messze lesírt róla. Megy ő, s teszi, amit tennie kell. Hogy az imbolygás? Nem volt abban semmi különös, Ezlipár Gyula megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, s csendesen és finoman elkezdett lengeni – bokától fölfelé, azonnal. A vak is láthatta, hogy egy Arkhimédész sem tudná kibillenteni az egyensúlyából, de senki nem hitte úgy. Mindenki azt hitte inkább, hogy Ezlipár Gyula összeomlik ott, mindenki szeme láttára, mint egy csálén összerakott kártyavár. De nem omlott, valamikor – később – nekilódult megint, ilyenkor a járásába is átmentette az amplitúdót, a lengést-lobogást. Úgy ment, hogy lengett. Csak egy ideje már láthatatlanul. Vagy a rosseb se tudja, az is lehet, hogy csak Sztupa és Troché jöttek mindig rosszkor. Végtére is a nap 24 órából áll, s Búzakalász városán átautózni a rohadt piros lámpával is csak öt perc, s naponta kétszer (oda és vissza) is csak tíz. Tehát Ezlipár Gyulának sima 23 órája és 50 perce marad, hogy a földdel lebegje egyenlővé lakókörnyezetét, de a dolog mégis gyanús volt, hiszen ugyanezen kondíciók voltak érvényben akkor is, amikor lehetett még látni a szélfútta Ezlipár Gyulát.
Pénteken (28-án) este tíz után a Tv2 előveszi a Becstelen Brigantykat, ami nyilvánvalóan azért esedékes, mert hamarosan új dolgozattal jelentkezik a sokak körében kedvelt alkotó, Quentin Tarantino. Érdekes dolog ez, mármint a rajongás, ha egyszer belerajong valakibe az ember, nem engedi el. Idestova felnőtt már az is, aki a Pulp Fiction hatása alatt fogant. Az HBO-n egy órával előbb kezdődik Mundruczó Kornél kutyás filmje, a Fehér isten.
Szombaton este fél nyolckor a Duna Tv elkezdi az Adlon Hotel című háromrészes német sorozat vetítését, ami ugyebár egy létező épület históriája lehet csak. Viszonylag híres amerikás rendező, Uli Edel és ismert német színészek, olyan rossz nyilván nem lehet. Tom Hanks például biztosan lakott a mondott szállodában, ez annál is biztosabb, mert rögtön ezután a Forrest Gump kezdődik a csatornán, melyben még Kennedyvel is jattol. Nyolc előtt éppenséggel át lehetne húzni a Film Caféra, ahol ezt a legutóbbi Útont adják, de kockázatos vállalkozás, pontosan annyira, mint bárminő egyéb babrálás a beatnemzedék dolgai körül. Megnézzük mindig, aztán vakargatjuk a fejünket, hogy miért is volt rossz, s miért lesz rossz bizonyosan a következő kísérlet is. Lehet, hogy nem is a romantikus lelkületű adaptálóban van a hiba?
Szerdán újabb sorozatot indít este a Duna. A Ketten Párizs ellen magas léc, aki átviszi, kétségkívül király. Emlékeznek még a hajnyírós jelenetre? Gyorsan üssék fel, még van pár napjuk szerdáig. Félő, hogy utána már késő lesz. A tévé ugyanis csak ront a dolgokon.
