Amikor Sztupa és Troché végre találkoztak Mozarttal, rendkívül ittas volt mindenki, de Trochén egyáltalán nem látszott, tán épp csak többet vigyorgott a szokásosnál. Sztupa, afféle konok részegként, leszegett fejjel ült az asztalnál, s maga elé meredt. Néha, amikor felnézett, tekintete beleveszett valami távoli semmibe és felső végtagjai élénk gesztikulálásba kezdtek, teljesen függetlenül a tekintetétől. Úgy is mondhatnánk, máshova nézett és máshova mutogatott. Már ha nézett volna egyáltalán, s hát mutogatásnak is csak nagy jóindulattal volt nevezhető cséphadarószerű csápolása. Bárki azt hihette, hogy a szeme menten kifordul, s azonmód elájul. Ezzel szemben Sztupa ilyenkor mindig rázendített az Obladi, obladára, s halljatok csodát, kristálytisztán énekelte: Desmond has a barrow in the marketplace… De amikor beszédre váltott, alig forgott a nyelve. Megpróbált ráborulni Mozartra, de szinte melléesett, s majdhogynem az asztal alól óbégatott föl, hogy érted, ferstée, kapísi, andersztend, ponyemáj? S megint kristálytisztán, hogy Molly is the singer in a band Desmond says to Molly girl I like your face… Mozart tényleg érthette, mert igyekezett elérni a zongorát. Tán félúton volt, amikor megkérdezte, milyen Desmond? Milyen Desmond, milyen Desmond, Desmond Child, basszus, hörögte Sztupa, immár bizonyosan az asztal alól. Troché rezerváltan bólintott, s közölte, hogy Sztupának igaza van, Desmond (és persze Molly) gyereke is játszik, pontosabban gyerekei, Desmond’s Children, de én nem tudok angolul, s szerintem te sem, Mozart, úgyhogy játsszad onnan, hogy in a couple of years they have built / A home sweet home/ With a couple of kids running in the yard / Of Desmond and Molly Jones… A Dzsonszt így elhúzva, ahogy kell, de sajnos Trochénak közel sem volt olyan jó hangja, még ittasan sem, mint Sztupának bárhogyan. Mozart közben elérte a zongorát, rögtön le is vert a tetejéről egy palackot, ami szerencsére üres volt. Troché elindult megkeresni a telit, Sztupa meg megpróbált kimászni az asztal alól, hogy összeszedje az üvegcserepeket. Valami olyasmit motyogott közben, hogy ott, ahonnan ők jönnek, így is visszaváltják. Mozartot ez a lehetőség kevéssé villanyozta fel.
Szombaton (17-én) este fél kilenc előtt pár perccel kezdi az M3 az Illatos út a semmibe című magyar filmet a delejes hetvenes évekből; vadállatiasan komoly dolgozat. Bárdy György, Sinkovits Imre és Kállai Ferenc – valami kisvárosi építőszövetkezet simlis vezetői, Lopunk jeligére – kapnak egy jó kis ellenőrzést a nyakukba. Konkrétan Swing Tóni (a magyar filmművészet méltatlanul elfeledett óriása: Pongrácz Imre) a lecsapni készülő ellenőr. Valahogy meg kell makkolni, hogy ne derüljön fény nevezettek sikítására. Bárdy a rohadék (neki valamiért mindig csak rohadékokat volt szabad játszania), Sinkovits a síkhülye, Kállai meg már itt is hamunak mondja a mamut, de előkavar még Matula bácsi is, meg a kor szexi üdvöskéi, Esztergályos Cecília és Andai Györgyi. Nem kimondottan vígjáték a cucc, holott gyilkos szatíra, de ezek a csávók tényleg a szívükre veszik, hogy elleplezzék csekély sikkasztásukat, de túl sem pszichózza a film, lehetne akár krimi, amin sírva lehet röhögni. Hogy is mondta a múlt héten szerkesztőségünket is felkereső Kádár János? Ma már nem csinálnak ilyen filmeket. Hála istennek. Háromnegyed hét körül bekezdett a Coolon a Men in Black is, amit akkor is bírnék nagyon, ha nem lennének benne azok a kávén és cigin élő kis csákeszek, de így, hogy benne vannak, egyenesen rajongója vagyok e kétségkívül jelentős filmműnek. Valamelyik későbbi részben kicsit túltolják őkelmék jelenlétét, de semmi vész, én még egy spin offot is el bírnék képzelni velük. A Duna tizenegy előtt kezdi A guardistát.
Vasárnap szintén az M3 gurít nagyot hét után, amikor előszedik A félszemű seriffet. Persze, hogy John Wayne-nel. Ennek a remake-jét csinálták meg nemrég asszem a Coenek, az volt jó okkal a címe, hogy A féleszű. A Duna ma kezdi a Kártyavárat. Nélkülem. Mert csak semmi tévé!
