A fenntarthatóság üzenete állt az idén a szigetes bulik margóján, ennek jegyében főleg a repohár bevezetését kellett megemésztenünk. Egyéb forradalmi újítások nem voltak, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy a lányok nem hatalmas virágkoszorúkat viseltek, hanem csillámokat az arcukon.
Ha (az azóta kivezetett) a fesztiválkártyán hagyott és szemétszedésért visszautalt 500 forintok üzenete lehúzásszagúnak hatott, a visszaváltható repohár (ára 450 forint, ha visszaviszed, újat vagy kupont kapsz, de egyet a végén mindenképp buksz) az egyheti tömény kontrollvesztő buli esetében még inkább annak tűnik. Még a kontrolláltabb ivók is vesztenek egyet-kettőt – ami hatalmas nyereség a másik oldalon. Ennyit a fenntarthatóságról.
Szerelem agyba-főbe
Az idei szlogenből (Love revolution) a művészek és vendégek nagy része a love-ra fókuszált, akár hatalmas szobrokkal is; a kedvencem Nyirán Márton Love Hands című hatalmas látványeleme. A szentendrei Skanzen is igazodott az idei év tematikájához, hívószavuk a Love Story lett. Kapóra is jött a téma, mivel a múzeum tavaly Varsóban rendezett egy tárlatot Hungarian Love címmel. A népi tematikához kapcsolódva lehet szerelmi ajándékokat gyártani, például mézeskalácsot, van szerelmi jósda is, de kétségkívül nem ez volt a legizgalmasabb. Nem kell ahhoz muzeológusnak lenni, hogy észrevegyük, napjainkban igen sok kapcsolat kezdődik fesztiválokon. De vajon túlélik-e az egy hét rosszullétet? Meglesznek-e még jövőre is? A Skanzen ugyanis itt is gyűjt, amellett, hogy persze kiállított szerelmeket is hoztak magukkal, szerelmes történeteket a múzeum gyűjteményéből. Van például romantikus levélváltás a két világháború közötti időből, s persze egy szívszorító történet a háború utánról is.
„Néprajzosként számomra nagyon érdekes kérdés, hogy mi az, ami állandó, és mi az, ami változott az elmúlt száz évben” – mondja Sári Zsolt, a Skanzen általános főigazgató-helyettese. „A szerelem változott? Vagy csak a forma, ahogyan megéljük? Nézzük az egyik bemutatott történetet. 1947-ben egy 16 éves lány férjhez megy. És hatvan éven át szerelemben és boldogságban él a férjével. Bő fél évszázaddal később csináltam a nénivel egy felvételt, ahol elmesélte, hogy nem ő választott, hiszen a paraszti kultúra része volt, hogy a család jelölte ki a jövendőbelijét. De neki szerencséje volt, mert szerelmes volt ebbe a fiúba. Vannak még ilyen történetek vajon? Talán. Mindenesetre most a szigetlakók mesélnek nekünk. Volt itt olyan pár, akik öt éve itt találkoztak, és azóta is együtt vannak, ezt most el is mesélték. Ezeket mi archiváljuk, a gyűjteményünk része lesz. Lehet, hogy furán hangzik, de nem idegen ez a népi kultúrától. A része annak. Csak éppen majd évtizedek múltán lesz érdekes.”
A leghíresebb Szigetrománc Nagy Ildikó Noémi és Garaczi László története, közöttük a lángok az akkor még létező Repeta sátor előtt csaptak magasra – húsz éve. „Hetedikén este a felolvasás után Ildikó odajött dedikáltatni, így kezdődött minden – meséli Garaczi –, azóta minden évben kimegyünk és újrajátsszuk az első beszélgetést, azt a fél percet. »Tegeződjünk, ha nem gond… Műfordító? Oh, az nagyszerű…« Mindig ugyanott, a játszótér melletti dombrészen…” Most már ez is archiválva lesz az örökkévalóságnak. A Skanzen a Szigeten két módon gyűjt: lepötyöghetjük a sztorinkat egy Erika írógéppel, vagy beszállhatunk a kihozott kis Roburba. Be kell menni a forró buszba, körben csókjelenetek, és elmondani fél percben, hogy mit szeretünk a másikban. A felvételeket koordináló egyik munkatárssal elemeztük a tapasztalatokat. Ezek alapján a Sziget tényleg valódi kerítő: a vallomást tevők harmada friss szerelmes, egész konkrétan az idei fesztiválon jöttek össze. De a hosszabb kapcsolatok alapja is sokszor csak annyi: jól tudnak együtt bulizni. Ami rendben is van addig, amíg csak buli az élet. Minden náció képviselteti magát, de velünk, magyarokkal ellentétben más népek képviselői közül simán beülnek barátok, rokonok is, és egyforma lelkesedéssel beszélnek mind a szerelemről, mind a szeretetről. Talán mert náluk nincs is rá külön szó? Az is jellemző, hogy magyar szájból hangzott el a következő is: „A jó húslevese miatt szeretem!” És talán a legfurcsábbnak egy magyar–olasz kapcsolat tűnhet. Ahol az olasz fiú megtanult folyékonyan magyarul a magyar hölgy kedvéért, de amúgy melegnek vallja magát…
Sellőlány vagy bajadér
Immár harmadik éve kiemelt programhelyszín a Sátor határok nélkül, a Néprajzi Múzeum és partnerintézményeinek kitelepülése. A Néprajzi Múzeum számára az idén különösen fontos a fesztiváljelenlét (Kapolcson is ott voltak), hiszen maga a múzeum épp csomagol, és ki tudja, mikor költözhetnek az új, még épülő helyükre, de szeretnék demonstrálni a folytonosságot. Itt van a Szerelemoltár, Rutkai Bori egy korábbi munkája, amelyet Magyar Gergővel készített a SZÍV című kiállításra valamikor a kétezres évek elején. Ez egy jósló szerkezet, különféle szférái vannak, mint egy nagymama konyhaszekrényének. Van egy szája, ahová bedobhatod a vágyaidat. A vágyak beesnek egy üvegbúrába. Mellette látható a Halhatatlan jegyespár egy velencei gondolában, meghintáztathatóak egy nagy aranygyűrűvel. Ez, gondolom, serkenti az univerzum működését. De azért pörgessük meg az oldalát! Viking hadvezér lesz a párunk? Római császár vagy szeplős matróz? A női kereket pörgetve pedig az derül ki, hogy sellőlányt vagy esetleg bajadért kapunk. „Maga a Szerelemoltár teljesíti a vágyakat – mondja Rutkai Bori –, beindulnak tőle a szerelmi energiák.”
A Sziget immár évek óta visszatérő kérdése a bevándorlás ügye is, a párizsi bevándorlástörténeti múzeumot is ők invitálják immár harmadik éve a Sátor határok nélkül helyszínére. 2015-ben a Néprajzi Múzeum kiállításának központi motívuma a menekülés közben elhagyott tárgyak voltak – akkor nagyon sok negatív és gyűlölködő komment érkezett, az idén a szigetlakók békésebben fogadták a bevándorlással foglalkozó programokat. A sátor programjához először csatlakozott a svájci Living Together – ez egy friss és nyitott platform, amit fiatalok működtetnek, hogy minél több kortársukat bevonják az együttélésről szóló párbeszédbe. A célközönségük egy része itt van a Szigeten, de Vincent Tournecuillert, a projekt egyik szervezője gyorsan hozzáteszi, hogy az itt jelenlévők nyitottsága megtévesztő, a valóságban sokkal több elutasítással találkoznak. „A szájhagyományra, illetve egymás megszólítására építünk – mondja –, a fiatalok egymástól talán jobban elfogadják a nyitott attitűdöt, könnyebben kapcsolódnak, mintha felülről irányított dologról lenne szó. Mi szervezők videóinterjúzunk, kisfilmeket, bumerángokat készítünk, lehetőséget adunk a kapcsolódásra. Pozitív tapasztalat, hogy a projektoldalon a több mint száz kérdező és kommentelő között eddig mindössze egyetlen rasszista hang volt. Menekült fiatalok is vannak közöttünk, és teljesen más tapasztalat élőben megismerkedni egy olyan emberrel, aki átélt olyan poklokat, amilyeneket mi még elképzelni sem tudunk. Elhoztuk ide a 22 éves szír Rania Alit is, akinek a videóját, amit a menekülés közben forgatott, már 15 millióan látták a The Guardian jóvoltából. Egy ilyen találkozás senkit nem hagy közömbösen.”
„Durván leráztak”
Rania személyes jelenléte, kisugárzása erős hatással volt a közönségre mindkét telt házas találkozón, bár a kérdések nehezen érkeztek, főképp az érzelmi sokk miatt. Rania beszél a média torzító híradásairól is, de elsősorban a személyesre teszi a hangsúlyt – kiemelve ezzel a Living Together misszióját is. Elmondja, hogy családja jelenleg is Kobaniban él, és ha éppen van internet – ritkán –, akkor tudnak beszélni. Nekik már lehetetlen elmenekülniük. A videója és a munkája miatt (újságíróként dolgozik) már többször megfenyegették a családját. Konkrétan a házához vitték a levelet. Aztán megkeresték az apját, hogy ők tudják, hogy a lányuk Ausztriában van ám! Rania azt is tudja, hogy ő a szerencsés, és a sorsa semmiképp nem tipikus.
De még így sem könnyű. A szír lány kapott is egy kis ízelítőt a magyar valóságból. Péntek éjjel elcsúszott, de csak ficamnak tűnt, hajnali háromkor nem ment el orvoshoz, szombat reggel viszont az erős fájdalom miatt kénytelen volt elmenni a Sziget elsősegélysátrába. Négy órán át várt. Az orvos akkor végre megnézte, majd azt javasolta, hívjanak mentőt. „Újabb két órát vártam – meséli –, majd a Honvédkórházban még tízet. Annyira sokan voltak előttem, hogy rám se néztek. Iszonyú fájdalmaim voltak. Kértem fájdalomcsillapítót, de nem kaptam, mert azt mondták, az csak a vizsgálat után lehetséges. Később vizsgálat, röntgen, újabb órák. Azon az emberen kívül, aki a gipszet felrakta rám, elképesztő hangnemben beszéltek velem. Durván leráztak, hogy nem érnek rá, pedig már zokogtam a rosszulléttől. Hallottam arról, hogy az átlag hogyan viszonyul Magyarországon a menekültkérdéshez, és a sok pozitív személyes tapasztalatom miatt próbáltam nem gondolni ilyesmire, ám a végén határozottan volt olyan érzésem, hogy ezt a bánásmódot szír voltomnak köszönhetem.”
Mit mondhattam volna erre? Hogy remélem, nem? Hogy sajnos nálunk ez az általános? A Love revolution egyelőre elszigetelt jelenség?
