magyarnarancs.hu: A Lehoczki László vezette hatfős csapatotok, négy kutyával az elsők között érkezett a törökországi katasztrófa helyszínére. Amellett, hogy mentettél Nózi nevű terriereddel, te voltál a csoport tolmácsa és a kapcsolattartó a helyi hivatalos szervekkel, kollégákkal. Ez, így együtt, nem kis feladat lehetett.
Binda Nikoletta: Már itthon jöttem rá, nem is annyira a mentés volt nehéz, hanem, hogy minden pillanatban kellett valamit szervezni: most itt vagyunk, de hogy jutunk vissza a szállásra? Vagy hogy tudnánk kommunikálni a török emberekkel, amikor nincs köztük egyetlen angolul beszélő sem? Egyeztetés a tűzoltókkal, műszakisokkal… Aztán éjjel a szálláson derül ki, hogy másnap reggel mégsincs kisbusz, ami a mentési helyszínre vinne minket. Mindeközben sokszor se térerő, se internet, se áram. Állandóan volt valami logisztikai kihívás, és ez a folyamatos agyalás sokkal jobban lemerített, mint maga a keresés.
Csak a kutyára nem kellett figyelnem, ő figyelt rám, a nyomomban volt mindig. Közben jöttek az utórengések, volt, hogy a sokat látott helyi kollégák kiabáltak, hogy futás és akkor futottunk mind ki a romok közül.
magyarnarancs.hu: Mit tudtok a jelenlegi törökországi helyzetről? Tartjátok a kapcsolatot az ottani kollégákkal?
BN: Egy kint élő magyar hölgytől, aki ottjártunkkor sokat segített, kapunk híreket. Utórengések voltak, egyre nagyobbak. Mindenkit felszólítottak, hogy a sérült épületekben ne tartózkodjanak, így próbálják megakadályozni az újabb személyi sérüléseket. A romeltakarítás folyamatosan zajlik, a fertőzésveszély miatt mielőbb végezniük kell a munkálatokkal.
magyarnarancs.hu: Lehet, hogy még visszamentek? Egyáltalán, mit tudnak tenni a kutyás mentők a romeltakarítás, illetve az utórengések idején?
BN: Azon a héten, mikor mi is hazajöttünk Törökországból, a többi külföldi mentőcsapatot is hazaküldték, mert egy katasztrófa után ennyi idő elteltével a hatóságok már nem tudják garantálni a közbiztonságot. Mivel mi kutyákkal dolgozunk, az elhunytak helyének pontosításában is lehet szerepünk, ahogy volt is az egyhetes kintlétünk alatt. De még mindig annyi a rom és a halott, hogy nincs idő minden „kanálmozdítás” után hosszas keresésre. Nyilván ha visszahívnának minket, mennénk. Persze csak úgy odaállítani nem lehet, hivatalos meghívó kell. Az 1999-es törökországi földrengéskor is visszafordult a Spider csapata, mert egy utórengésben hat tűzoltóra, akikkel előző nap még együtt dolgoztak, ráomlott az épület. Őket sajnos már nem lehetett élve kihozni.
magyarnarancs.hu: Törökországban viszonylag gyakran mozdul meg a föld. Hogyan látod, a helyi lakosok és kollégák mennyire felkészültek, illetve a kormány mennyire támogató ilyen helyzetekben?
BN: Az, hogy ugyanazzal a technikával építik a házakat, amik aztán ugyanúgy szakadnak össze mint 25 évvel ezelőtt, sokat elárul. Visszanéztem azokat a videókat, melyeket nevelőapám, Lehoczki Laci készített az 1999-es törökországi földrengéskor, és nagyjából ugyanolyan romosodást láttam, mint most. Hogy a kormány mennyire felkészült és aktív e téren, ennek megítéléséhez kis pont vagyok. Csak azt tudom, hogy mikor a helyiekkel kellett együttműködnünk, azt azért mindig összeraktuk.
Néhány alkalommal egy segélyszervezet tagjaival, de kilencven százalékban a lakosokkal dolgoztunk. Volt, hogy megérkeztünk, kérdeztük, ki ennek a romnak a mentésvezetője, mondták, hogy hát akik itt laktak, azok. Minket, és ahogy hallottam, más magyar mentőcsapatok tagjait is, általában épp olyan helyekre irányítottak, ahol rajtunk kívül nem volt más. Nagyon sok kis utcába és magánházhoz pedig végképp nem jutott el a segítség.
De bárhol dolgoztunk, az feltűnt, hogy a török emberek mindent olyan szépen elfogadtak. Ez talán amiatt is lehet, hogy már több földrengést megéltek. Ha elmondtuk, hogy ez és ez lett a keresés eredménye, nem háborogtak, nem veszekedtek, hogy de miért nem így vagy úgy tettünk. Láttam a sokkot meg a pánikot rajtuk, de mégis, annyira elfogadóak voltak, annyira értékeltek minden segítséget. Hallgattam most egy HUNOR-os mentő (a HUNOR a katasztrófavédelem égisze alatt működő mentőcsapat - a szerk.) nyilatkozatát, és mi ugyanezt éltük meg, hogy
már csak ha felmentünk a romokra, tapsoltak az emberek.
Egy biztos, ez a katasztrófa összerántotta a törököket. Az emberek nagyon együttérzőn viselkedtek, nem elmenekültek, hanem csak jöttek, jöttek, és ha bárkit élve megtaláltak, akkor annak együtt örültek. Egy helyütt pedig a katonák kérték, hogy ha meglesz az élő személy kiemelése, senki ne tapsoljon, adjuk meg a tiszteletet azoknak a hozzátartozóknak, akiknek a szerettei meghaltak a romok alatt.
magyarnarancs.hu: Tudsz arról, mennyi idő után sikerült valakit utoljára élve megtalálni?
BN: Úgy hallottam, hogy még 260 óra után is mentettek túlélőt. Ha valaki úgy került a romok alá, hogy volt pici mozgástere, be tudott takarózni, hiszen hajnalban történt az első rengés, és esetleg még valami étel vagy ital is a keze ügyébe került, akkor lehetett esélye. Máskülönben ennyi idő alatt már valószínű a kihűlés, kiszáradás, veseleállás. Ezért sokan sajnos addigra haltak meg, mire kimentették őket, vagy aztán a kórházban. Élelem nélkül még elvan az ember, de a hideg, a por és a folyadékhiány sokkal erősebb hatások.
magyarnarancs.hu: A kutyáitok, Hope, Nózi, Smile és King, hogy bírták az egyhetes folyamatos mentést?
BN: Romoknál a kutyának is rendkívül nehéz a dolga: lassan kell mozogni, meg-megállni, szagolni, dönteni, analizálni, hogy honnan milyen szagokat érez, erre jelzést adni. Ez türelemjáték. Négy kutyafajtával voltunk kint, de a végefelé már mindegyik csak dőlt el a kimerültségtől, arra is alig maradt erejük, hogy egyenek. Nem tudtak annyit töltődni, mint amennyi energiát elvesztettek. Végigaludták a hazautat, de itthon a reptéren, amikor valaki szerette volna lefotózni Nózit, aki egyébként egy rendkívül energikus fajta, nem tudtam felültetni.
magyarnarancs.hu: Hogyan jelzik a kutyák az élő, illetve az elhunyt személyt?
BN: Mindegyik kutya kicsit másként, ezért is csak a gazdájával tud együtt dolgozni, aki jól ismeri. Általában az élőt jelzi ugatással, holttest esetében úgymond biológiai jelet ad a kutya: maga a szag kivált belőle egy ingert, és minél közelebb kerül a testhez, egyre erősebbek lesznek ezek a jelzések; ásít, prüszköl, nyalja a száját, lecsapja a fülét, végül, amikor már egészen közel van, akkor elnyomja a szag és lefekszik, általában háttal a halottnak. A romok közt élő szagot fogni különösen nehéz feladat a kutyáknak.
magyarnarancs.hu: Láttalak egy tévéműsorban, igen higgadtan nyilatkoztál a keményebb témákról is. Magadban hogyan éled meg, amikor mentési helyszínen vagytok, illetve hogyan dolgozod fel a tapasztaltakat? Kaptok speciális képzést, hogy mentálisan is bírjátok a terhelést?
BN: Önkéntesek vagyunk, velünk így nem foglalkozik senki, de nekem az igazi rehabilitációm a nevelőapám, Lehoczki Laci, akitől ezt a szakmát tanultam. Úgy nőttem föl, hogy nagyon akartam a mentést csinálni, míg mindenki más körülöttem nagyon nem akarta, hogy ezzel foglalkozzam. Egészen fiatalon, még általános iskolásként kezdtem beletanulni, olyan voltam mint a féléves kiskutya, akit bedobnak a mélyvízbe. Így ez az egész feladat annyira természetessé vált számomra, hogy már nemigen lepődöm meg semmilyen helyzeten.
Abban nőttem fel, hogy mi oda megyünk, ahonnan mindenki más eljön. És úgy megyünk oda, hogy nem megijedni fogunk, hanem éppen hogy szembenézni a kihívással. Azt tanultam, hogy noha visszafordítani nem tudom a tragikus eseményeket – legyen az baleset, árvíz, öngyilkosság, vagy egy demens személy eltűnése –, kutyás mentőként abban tudok segíteni, hogy a hozzátartozók bizonytalansága elmúljon, végére járjunk a dolgoknak, hogy amennyire lehet, megnyugodjanak az érintettek: akit tudunk, mentsünk meg, aki pedig sajnos meghalt, azt tisztességgel el lehessen temetni. Laci azt tanácsolta, jobb, ha érzelmileg nem nagyon megyünk bele ezekben a helyzetekbe, mert ennyi ember terhét a vállunkra venni nem lehet. Mi a hobbinkon, vagyis a kutyáinkon keresztül keveredtünk ebbe a szakágba.
Arra koncentrálok, hogy az általam kiképzett kutya eredményt érjen el, vagyis megtaláljuk, akit keresünk, és közben lelkileg is segítek. Ez a két fő motivációm, ezért sem tör meg ez a feladat.
Érdekes, soha nem álmodtam semmi rosszat a mentésekkel kapcsolatban, talán ez is amiatt lehet, hogy ebben szocializálódtam, így jó helyre tudom elrakni magamban a történéseket. Két haláleset volt, amikor a hozzátartozók közelebb kerültek hozzám, de ez is inkább pluszt adott azzal, hogy a lelki támaszuk lehettem.
magyarnarancs.hu: Hogyan telnek a hétköznapjaid két küldetés között?
BN: Kutyakiképzéssel foglalkozom, ez megadja azt a szabadságot, hogy rugalmasan tudjak mozogni, ha keresésre kell menni. A csapat minden tagjának van civil élete, munkája, és megpróbáljuk ezt összeegyeztetni az önkéntességgel, mikor épp ki ér rá jobban.
magyarnarancs.hu: Most, hogy kisgyerekes anyuka vagy, másképp éled meg a speciális mentést?
BN: Abban bízom, ha kicsit nagyobb lesz a gyermekem, ő is olyan büszkén fog rám tekinteni, mint annak idején én Lacira.
magyarnarancs.hu: A magyar speciális mentőcsoportok vezetői Törökországból hazatérésük után meghívást kaptak a miniszterelnök évértékelőjére, ahol vastapssal köszöntötték őket. Általánosságban mennyire jellemző ez a megbecsülés idehaza?
BN: Vannak ilyenkor elismerő oklevelek, de mi mindig azoktól kapjuk a legnagyobb elismerést, akikért dolgozunk. A bajba került hétköznapi emberektől. A velük való kapcsolat, a hálájuk jelenti a legtöbbet nekünk. Úgy általában is, a munkánkat megköszönő emberek nagy erőt adnak.
magyarnarancs.hu: Az elismerő oklevelek, Lehoczki László posztja szerint, anyagiakkal nemigen járnak.
BN: Így van. De ez engem nem is nagyon érdekel. Mindig azt vallottam, hogy az önkéntes mentőszervezeteknek úgy kellene működniük, hogy a tagok mindannyian a saját idejükből adva, a saját kutyáikkal, a saját akaratukból segítsenek másoknak. De nyilván jó, ha van anyagi háttér, például az egy százalékokból és néha pályázatokból, amiből az utazásokat, a felszereléseket finanszírozhatjuk.
Egy katasztrófa utóélete
Természeti katasztrófáknál az első három napban mindig a túlélők felkutatása az elsődleges cél, ez időjárástól függően öt nap is lehet - magyarázza Lehoczki László, a Spider Mentőcsoport vezetője, aki 30 éve vesz részt kutyáival hazai és külföldi mentési munkákban. Öt nap elteltével már feláll az országban a mentési rendszer, külföldi csapatok is segítenek a túlélők elhelyezésében, orvosi ellátásában. Táborokat, ideiglenes ellátóhelyeket létesítenek, illetve a kórházakat is biztosítani kell az utórengések miatt. Majd úgy egy hét elteltével már felmerülnek közbiztonsági nehézségek: bandák jelennek meg, fosztogatnak, csencselnek. Ezután jön az az időszak, mikor már nincs esély túlélők megtalálására, de a gépek még óvatosan dolgoznak a romokon, ha üreget találnak, bekiabálnak. Innentől felgyorsul a folyamat, az áldozatok eltávolítása ugyanis nagyon fontos, elkerülendő a súlyos fertőzésveszélyt. A romok teljes eltávolítása után következik az újjáépítés, hiszen a sok embernek új otthon kell. Ezzel párhuzamosan zajlik a jogi eljárás azokkal szemben, akik felelőssé tehetők az áldozatok és a károk mértékében.
Hol segítenek a kutyás mentők?
Speciálisan kiképzett kutyákkal lehet keresni a földön (erdőn, mezőn, barlangokban, romok közt) turistát, elkóborolt demens személyt, sebesültet, vagy vízen öngyilkosság, hajóbaleset, árvíz áldozatait. A kutyás mentők a keresés során más speciális mentőkkel – búvárokkal, barlangászokkal, alpinistákkal – is összedolgoznak. Együttműködnek a rendőrséggel, a katasztrófavédelemmel, de gyakori, hogy magánszemélyek keresik meg őket, hogy eltűnt hozzátartozójuk felkutatásában kérjék a segítségüket.
Az önkéntesekből álló miskolci Spider Mentőcsoport munkáját ezen a számlaszámon lehet támogatni.
