Kiszámíthatatlan, hogy egy-egy évben javul-e vagy drámaian romlik a felhozatal, és ha a megszokott filmnézős átlag-attitűddel ülünk be a vetítőterembe (konkrétan a Tilos Rádió és az OFF megfontoltan épülő, de már nevezetesedő Kinizsi utcai álomgyárába, a Kultiplexbe), nagy az esély, hogy csak vágjuk a pofákat és fel-felszisszenünk. Csakhogy tudnunk kell, hogy ezek a szemlék nem felvonultatnak, hanem a megmutatkozásnak - sokszor a legelsőnek -, biztatások, lelkesítő szavak betárazásának a színhelyei. Több, vallatás alá vont alkotó is sietett közölni, hogy amit látunk, az változat csupán, ha szíve szerint való is, a lehetőségek egyike, de nem a végleges, a mozdíthatatlan mű. És a vetítések után a szakmai konzultációk sokszor új irányba is terelik a bizonytalan sorsú alkotások egyikét-másikát, vagy egyszerűen a belső kényszer bővíti tovább a sokszor éveken át halmozódó, formálódásra váró felvett anyagot. Aztán már nem egyszerűen a színvonal lesz érdekes, inkább a színkép, a sokféleség meg az elvi, filmszaki vagy akár technikai kérdések, amiket a szemlén látottak tesznek föl, meg a róluk való ismerkedős-barátkozós körbeszéd.
A végén pedig mindig kiderül, hogy tessék, ezúttal is előkerült egy mindnyájunk szemefénye. Ezen a hétvégén Pölcz Róbert és Pölcz Boglárka Szafari című tízpercese kapta a jogos fődíjat. A nemzetközi egzotika-útifilm-trend idealizáló stílusa felé villantott szemcsippentés irányából pásztázzák a VHS nyers színei egy kelet-magyarországi cigány közösség mindennapi civilizációnk felől nézve meseszerűen irreális, pontosabban és máshonnan tekintve felfoghatatlanul nyomorúságos életét. Semmi sápítozás, semmi idealizálás, olcsó kontraszt és lapos demagógia sem, csak a képek, a vágások, az ismétlések és gyorsítások ereje. Biztos ízlésű, morális remekmű. Fel lehetne most sorolni gépiesen és az érintettek megörvendeztetésére díjazottakat, kedvenceket, dicséretes szándékokat, de legyen most elég az ilyenkor illendő háborgás azon, milyen kár, hogy a legjobb művek is a szűk baráti és rokonszenvezői kíváncsiság keretein belülre szorulnak többnyire. Hogy nem kötelező közszolgálati feladat bemutatni a független filmezés, a szabadság eme örvendetes köre sokasodó termékeit - a sutábbakat, éretlenebbeket is akár. Hogy a köztévé még az e körnek az előző országos szemlére felajánlott és oda is ítélt díjfelajánlásainak eleget tenni is képtelen. De mindez inkább bosszantó, mint érdekes. A fontos az, hogy a független filmezés, mint Lenin, él, -t és -ni fog. Hol jobban van, hol kevésbé, köszöni szépen, de szemléről szemlére haladva ezután is a fülünkbe húzza a derű, a jóra hajlás, az emberre szabott léptékek, a szabadság dicséretét.
- kovácsy -
