Képzőművészet

A Trapéz Galéria két kicsiny terében látható kiállítás egyrészt illeszkedik az utóbbi időben egyre-másra nyíló, a magyar neoavantgárd művészet meghatározó alakjainak szentelt tárlatok sorába, másrészt szervesen kapcsolódik Lakner három éve ugyanitt bemutatott munkáihoz, azaz az 1968 és 1974 között keletkezett művekhez (a művész ekkor, majd negyven­éves korában emigrált Németországba).

Szigeti Szilvia textildizájner, Radnóti Tamás belsőépítész, tervező. Ők az Eventuell Galéria alapítói, valamint a most már 12 éves, magyar dizájnereket bemutató madeinhungary és az 5 éves Határtalan Design kurátorai, szervezői. Szinte mindent együtt csinálnak, a rengeteg civil munkát is a hazai formatervezés jövőjéért. A Budapesti Tavaszi Fesztivál programjába integrálódott, ezúttal 11 ország tervezőit bemutató kiállításukon beszélgettünk velük. Ezt vasárnapig lehet megtekinteni a Bálnában.

Humor, önirónia, kritikai gondolkodás és női szempontok alakítják a józsefvárosi FERi, vagyis az első feminista galeri profilját.

Amerikát a bevándorlók és a kultúrájuk keveredése tette sikeres és izgalmas országgá. Alex Webb-bel A fény szenvedése című kiállításán beszélgettünk.

Bár rendszerváltásra 1987 táján még csak kevesen gondoltak, de már nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a félmúlt elhallgatott történetei lassan elbeszélhetővé válnak. Mindez olyan, távolról elefántcsonttoronynak látszó környezetben is tapintható volt, mint az ELTE Művészettörténet Tanszéke, ahol azonban hallgatóként nem tudtuk, kibeszélhetők-e a tanári kar idősebb tagjaira nehezedő, csak legendákból sejtett-tudott múltbéli titkok. Az iparművészet tanáráról, Molnár László egykori párttitkárról mindenki elképzelhetőnek tartotta, hogy valaha Rákosi feleségét oktatta, de akkoriban már sem őt, sem a múltját nem vettük komolyan.

A művészt nem ismerem, de pár éve egyszer találkoztunk; beszállt mellém a házunk liftjébe. Míg felfelé utaztunk, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy megszólítom. Csupán egyetlen mondatot mondtam volna: „Örülök, hogy egy liftben utazhatunk.” Ha a gyávaságomat nem is, a belterjesnek tűnő poént remélem, hogy megértik, miután jobban rálátnak a TÓTalJOYS univerzumra.

Ők közvetítik a képzőművészetet a közönség felé, és ők helyezik el a művészeket a társadalmi struktúrákban. Mikor a kurátorok középgenerációja kiteljesedett volna, jött a NER. A fiatalok már ebben a közegben szocializálódtak.

Ország Lili már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a magyar festészet egyik jelképes alakjává magasztosult: a bánat, a magány hercegnője, akinek arca éppúgy, mint művészete, szinte éteri, túlvilági aranyfényt kapott; misztifikálva lett: írók, költők, zenészek – s persze néhány pályatársa – a festőnő figurinájává monumentalizálták. Jó okkal, hiszen életműve a budapesti és az igazi európai iskola hagyományainak, tapasztalatainak nyomán ritka minőségben és sűrűségben összegzett esztétikai és egzisztenciális egész.

Tavaly novemberben ünnepelte hetvenedik születésnapját a kortárs művészet szuper­sztárja, akiért egy éjszakát is hajlandók sorban állni a rajongók, csak hogy mélyen a szemébe nézhessenek. Ez alkalomból egy memoárral köszöntötte fel magát, és egy 700 fős bulit csapott a Guggenheim Múzeumban. Mindeközben arra is talált időt, hogy a kérdéseinkre e-mailben válaszoljon.

Bár a művész a kilencvenes évek közepén rátalált egyéni kézjegyére, nagyobb mediális visszhangot csak a tavalyi Nemzeti Szalonban bemutatott munkája (Nemzeti Rend Art, alcím: A tirannusz ánusza a Városligetbe vándorolt) miatt kapott, ráadásul sikerült a művészeti szcéna állóvizét is felkavarnia. Pedig Baranyai következetesen ugyanazt csinálja; annyi változott csupán, hogy a magát apolitikusnak mondó, csak a hülyeségre allergiás művész festett egy erős, de könnyen dekódolható politikai olvasattal bíró művet (lásd a narancs.hu-n tavaly megjelent interjút: „A nagy Orbanescu elnök dicsőségére”).