Kiállítás

A hírnév parazitái

Öntörténetiesítés. Cavellini 1914–2014

  • Dékei Kriszta
  • 2014.09.08 10:08

Képzőművészet

Mára a par excellence under­groundnak indult (mail-art) vagy a műtárgypiacot ab ovo elutasító mozgalmak, művészeti irányzatok (fluxus, koncept art) produktumai bevonultak a nagy múzeumok kiállítótereibe – hírnevet és elismerést biztosítva az alkotóknak.

Míg ezen művészek/outsiderek többsége akkoriban nem ambicionálta, hogy belépjen a műtárgypiac és a galériák világába (sőt), a hetvenes évek elején egy bresciai származású műgyűjtő/művész a „minden művészet/

mindenki lehet művész” mottó jegyében különös trükköt eszelt ki a világhír eléréséhez.

A művészeti pályához nem annyira tehetséges, de a műgyűjtésben annál sikeresebb Guglielmo Achille Cavellini, másként GAC (1914–1990) első lépésben önmagát kvázi beleírta a művészet történetébe: fiktív leveleket írt magának olyan élő és halott nagyságok nevében, mint például Darwin, Dante vagy Leonardo. A 25 levél című kiadványból (1974) kibontakozó híresség képét pedig megtámogatta azzal, hogy saját családi fényképeit is közszemlére bocsátotta. Emellé egy védjegyet is meg­alkotott: nagy művészek (többek közt Warhol, Beuys vagy Duchamp) nevét írta fel oszlopokra, ruhákra, meztelen testekre/test­részekre. (Kétségkívül kreatívabb megoldás volt, mint amikor a II. világháború alatt Mussolini-szlogeneket festett.) A parazita lét, illetve az öntömjénezés és az önhistorizálás gyümölcsei csak a hetvenes évek végén értek be: ehhez ugyanis megértő közönségre is kellett lelni. GAC ezért nagyon is aktív tagja lett a mail-artosok közösségének: nem csupán borítékok/levelek/bélyegek ezreit küldte szerteszét a világba, hanem partnereitől mintegy „elvárta”, hogy „hódoló” munkákban (bélyegeken, művészeti alkotásokban) örökítsék meg nagyságát. De ez is kevés volt: az öröklétre vágyakozott. 1979 körül vette a fejébe, hogy születésének századik évfordulóján ún. centenáriumi kiállításon tisztelegjenek emlékének.

A Ludwig Múzeumban és nem mellesleg például San Franciscóban látható kiállítások, továbbá egy sor, idén megtartott, illetve esedékes „emlékező tárlat” (Milánó, Salerno) mutatja, hogy GAC terve nem merült feledésbe. Persze ezt sem bízta a véletlenre: több „ceremóniamestert” írott formában bízott meg a feladattal. Talán csodálkoznak, de az, hogy a most kissé pikírten körülírt művészeti pályakép (és működtetője, a tudatosan felépített, mások em­lőin élősködő self made man) sikeressé vált, annak köszönhető, hogy a korabeli közönség iróniaként érzékelte. Az önfelmagasztosítás eme megnyilvánulásait persze nem nehéz kritikus vagy ironikus gesztusként értelmezni – pláne abban a korban és közegben (a Kádár-kor szürke tartományában), amikor a szabályoknak fittyet hányó és a korlátlan szabad­ságot sugárzó GAC megjelent a budapesti alternatív művészeti közegben.

A Ludwig Múzeum harmadik emeletén egy másfél szobányi terembe beszuszakolt kiállítás voltaképp négy különböző, bár egymással azért összefüggő résztárlatból áll össze. Egyrészt valamiféle, igaz, nehezen összerakható képet kínál fel GAC művészetéről (katalógusok, könyvek, a személyes kockázatvállalást nélkülöző pszeudo body art dokumentumai, mail-art relikviák, Cavellini 1914–2014 feliratú matricák tömege, három videofilm), másrészt kitér Galántai György (úgy is mint az Artpool) és GAC kapcsolatára. Ez a részhalmaz három elemből épül fel: Galántai és GAC kapcsolatművészeti munkái, a Galántai által 1980-ban, a Fiatal Művészek Klubjában megrendezett Cavellini-kiállítás (amelyről a Pécsi Zoltán fedőnevű ügynök, alias Algol László, ­alias Hábermann M. Gusztáv jelentéseiben oly részletesen beszámolt, ám az ügynökjelentés sajnálatos módon nem látható a kiállításon), illetve az ugyanekkor, hármójuk részvételével a Hősök terén lezajlott Vera Muhina-performansz rekonstrukciója és utóélete.

Galántai és Klaniczay Júlia 1979-ben találkozott Cavellinivel – az olasz művészt a képek tanúsága szerint már ekkor meglegyintette az öröklét fuvallata, így jubileumi kiállításának „direktíváit” írásba is foglalta. Így nem meglepő, hogy
a kiállítás kurátora is Galántai
– bár ezáltal kissé elsikkad az a tény, hogy más „ceremóniamesternek” (például Galeazzo Nardininek vagy Szombathy Bálintnak) is van/volt ilyen tanúsítványa. Ezután azon sem lehet csodálkozni, hogy a művész tevékenységének mottóját tükörfordító, már-már kimondhatatlan című kiállítás valójában elmozdul egy Cavellini–Galántai–Klaniczay-prezentáció irányába. Persze ez nem áll távol Cavellinek a világhíressé válás tíz módját leíró kiáltványa egyes pontjaitól – amely viszont GAC „Tízparancsolatának” egyenes leszármazottja. Utóbbiban GAC konkrétan azt javasolja a művészeknek, hogy ne „plagizálják”, azaz ne tegyenek úgy, mint ő (például „Ne csinál­jatok plakátokat és bélyegeket centenáriumi ünnepségetekre”), az előbbiben viszont előírja, hogy folytassák a hagyományt. Ennek pedig egyetlen módja van: ők is használják/húzzák magukra a művészeti tradíciót, ahogy ő tette. Csak épp egyetlen művészeti hagyomány létezik: Cavellini. Kétségkívül bájos fricska; bár érzésem szerint csak egyszer használatos. Így a kiállítás legkevésbé izgalmas része az a fél szoba, ahol a Vera Muhina-performanszról lehúzott újabb bőrök láthatók.

Ezt a hibát én nem követném el. GAC iránymutatása alapján („Írj egy könyvet vagy tanulmányt Cavelliniról”) már ezzel a cikkel is majdnem beléptem a világhírességek csapatába, arról már nem is beszélve, hogy a közvélekedés szerint a kritikus nem más, mint (néha a halálba kívánt) élősködő.

Ludwig Múzeum, nyitva augusztus 24-ig

Neked ajánljuk