Nincs ez másként a veszprémi Csikász Galéria (egyébként sok használhatatlan, mégis érdekes részlettel, például semmire nem jó beugrókkal tarkított) kiállítóterében sem. Még akkor is, ha a művek egy része már korábban is látható volt; most viszont beágyazódnak egy sokkal tágasabb kontextusba.
A tágabb kontextus alapesetben arra utal, hogy egy kiállított művet sosem látunk önmagában – egy adott munka jelentéstartományát nagyon is befolyásolja a mellette/közelében elhelyezett alkotások sora. Míg sok művész (és kurátor) megelégszik azzal, hogy szépen és gondosan, esetleg valamiféle tematikus/stiláris szálba illesztve függessze fel a munkákat, Birkás ennél sokkal körmönfontabb.
Mostani kiállítása két kép közé van „kifeszítve”, melyeket negyvenkét év választ el egymástól. Az első 1973-ban, míg a legutolsó idén készült, csak erre a tárlatra, ráadásul mindkét alkotás ugyanazt – a kiállításéval megegyező – címet viseli. Még ha e két mű is a főszereplő, azért a többi munka sem nevezhető „tölteléknek”; viszont tudható, hogy az új rajzok mellett ezek egy része szerepelt a 2010-es (R. D.), a 2012-es (És még ha értéktelennek is ítélnénk), illetve a 2014-es (szabadságharc) című, a budapesti Knoll Galériában megrendezett kiállításain. Ezek – nagyon leegyszerűsítve – 1968 örökségét, a bevándorlás problémáját és a „szent” tematikát járták körül.
Birkás nem tartozik az ún. politikai művészek közé, de műveinek van viszonylag jól értelmezhető politikai olvasata; például, hogy miért válik szét az eszme és a gyakorlat, hogy a 68-as diákmozgalmak, a szabadság és a demokrácia értékei miként devalválódtak és váltak mostanra semmivé. Hogyan válhat egy globális probléma, a bevándorlás bonyolult kérdése egyszerű kampányfogássá, az idegengyűlöletre oly készségesen rezonáló társadalom beetetésének eszközévé (Komoly megfontolás, 2012)? Mennyire lehet up-to-date a 2014-es ún. szent sorozat, ahol a képcímekben megnevezett szentek (Boldog Szent Egil, Szent Jeromos stb.) csak egyfajta álcák egy kirekesztett társadalmi réteg „megjelenítésére”? E munkákon ugyanis a (felismerhető) művészt csakis férfiak társaságában látjuk – akikkel szemlátomást egész bensőséges kapcsolatot ápol. Hogy egy közismerten heteroszexuális (férfi) művész miért fest homoerotikus képeket? Talán azért, hogy nem is oly finoman beletaposson az uralkodó állami diskurzus követőinek, a homofóbiát piedesztálra elemelő honfitársainknak a lelkébe.
A művész másik nagy erőssége, hogy hihetetlenül jól használja fel és mozgatja meg a művészettörténeti utalásokat. Különösen szembetűnő ez a 2015-ös Polgári Magyarország című művön (lásd képünkön), amelyen az olaszországi reneszánszban oly kedvelt és később is igen sokszor feldolgozott képtípust (Giorgone, Tiziano, Manet stb.), az Alvó Vénuszt ülteti át maszkulin nyelvezetre. A széttárt lábú (kitárulkozó), ernyedten pihenő, kókadt vagy épp felálló nemi szervvel ábrázolt, meztelen férfi az egyik kedvenc témája volt a hetvenes évek közepe táján feltűnő, a megmondóemberként funkcionáló Edward Lucie-Smith által „erotic feminist”-nek titulált irányzatnak (Sylvia Sleigh, Alice Neel). Birkás viszont más, konstruktivista allúziókat (Malevics, Mondrian) is beépít a képbe. Bármennyire meghökkentő és bátor (hisz a művészt pucéran „ábrázoló”) festményről van szó, sokkal érdekesebb, miként keveredik a „reális” és absztrakt ábrázolás a képen. Miként értelmezi át a modern művészetből eredeztethető motívum pop-artos használati tárggyá, dizájnelemmé, fürdőszobacsempévé válva a kép egész „üzenetét”. Birkás mestere az elidegenítésnek is; ezt erősítik fel a kép
a képben motívum, a festményeknek az üres „keretbe” betüremkedő/befolyó, nem lezárt oldalai is. A munkát egyrészt előzményként a művész 2014-es katalógusából kivett, apró és a falakra szögezett reprodukciók értelmezik, másrészt a talányos alcím: A populista odaliszk mindenre tudja a választ. A művészettörténeti utalás (lásd Ingres meztelen szépséget ábrázoló művét, A nagy odaliszket) mellett a populista jelző egyfajta erős kiábrándulásra utal.
Annak az időnek és lendületnek, a társadalmi szerepet betöltő művészetbe vetett hitnek a megroppanását „mutatja fel”, amelyet az 1973-as, másik dandykép képvisel. Ezen a fiatal Méhes Lóránt (Zuzu) pszeudorestaurált figurája látható, álbarokkosan megfestett keretek közé szorítva. A valódi polgári Magyarország eszményéről van itt szó, amely éppoly elérhetetlen volt akkor és most egyaránt. Az is lehet, hogy sohasem jön el – de azért ne dőljünk a kardunkba.
Csikász Galéria, Veszprém, Vár utca 17., nyitva szeptember 26-ig
