A festmények jóval érdekesebbek, bár nem problémamentesek. Ahogy a kiállításhoz írt szövegben is olvasható, Jakatics-Szabót „a mitológiateremtési folyamat” foglalkoztatja. Alkotásai nem a hetvenes/nyolcvanas évek egyik irányzatának, az ún. individuális mitológiának a leszármazottai (melyet Magyarországon leginkább Gellér B. István és El Kazovszkij neveihez kapcsolhatunk, s melyben a művészek egy eltérő „valóság”, egy külön világ megteremtésére törekedtek), hanem valós látványélményből (fényképekből?) táplálkoznak. Ezekből a megszűrt és áttranszponált képszeletkékből áll össze egy új, nyilván a kollektív mitológia megragadására és megalkotására pályázó, rejtelmes és titokzatos világ, amely egyszerre ismerős és álomszerű. A kiállításon nem, de a meghívón szereplő egyik munka, az Átjáró (és szintén nem bemutatott társai) egyfajta keveréke Vojnich Erzsébet és Kondor Attila képi nyelvének, a sfumatós derengésnek és a szigorú, geometrikus rendhez társított, kozmikus alázatnak.
E művek jellemzője a furcsa, enyhén megdöntött vagy felülnézeti perspektíva, a kép imaginárius terét megtörő, szöveges elemek alkalmazása, az alakok szoborszerű és nem egyénített megragadása, továbbá a belső és a külső, a városi és a szimbolikus tér közötti finom lebegés „ábrázolása”. Ilyen például a Fordított ház című festmény. Ezen egy félig nyitott térben és valamiféle ismeretlen vallás papnőinek a társaságában egy nemtelen alak látható, aki egy téglatestre támaszkodik. A majdnem egyértelmű, rituális értelmezést megzavarják a földön/padlón tekergő víz- vagy gázcsövek, az üzletházak parkolóira emlékeztető hangulat és a kép jobb alsó sarkába biggyesztett felirat: The Poet.
A festmények közül a legérdekesebb A Babelénél (máshol csak Babele) című kép, melyen a művész csupán egy parányi, nem odaillő, bár annál viccesebb elemmel töri meg a képtér egységes hangulatát – az ősi és szakrális temetkező- és kultuszhelyre látogató turistákat (köztük a kövekből „boszorkánykört” építő fiatalembert) ugyanis egy, a hátán csinos, színesre festett gázpalackot (mint hátizsákot) viselő férfi figyeli.
Kevésbé izgalmas Az alkimista és a szűz című festmény. Nem csupán azért, mert az ún. valóság csak nyomokban van jelen, hogy túl sok az elidegenítő elem – ezáltal megtörik a mitologikus és a reális világ keveredésének lehetősége. A két, fürdőruhás szereplő ugyanis olyan térben áll, ahol a fák csak jelzésszerűek, a víznek látszó felület pedig a bordó egyik árnyalatában úszik, s az egyik alak kezében lévő csodalámpást (egy fehéren ragyogó gömböt) visszhangozzák a kép „felületén” megrajzolt, fehér körvonalhálók, a kifelé gyűrűző, kozmikus sugárzás utórengései. Hanem azért, mert bár nyitott vagyok a meghökkentő vagy épp szokatlan értelmezésre, ha megfeszülök, akkor sem látom/értem, hogy a képen, „amelyen az egyébként egyszerű fürdőzőkből csak a mi fejünkben, épp a képi környezete által kreált alkimista titokzatos cselekvésében általunk, a néző által van megakasztva, mert szemlátomást észrevette, hogy nézzük”.
A szöveget Jakatics-Szabó férje, Rónai-Balázs András költő jegyezte. Ez csak azért fontos, mert az ő költeményei „ihlették” a művésznő ún. versképregényeit. A négy, kisebb méretű akvarell némelyikét már 2011-ben bemutatták a Kogartban – most „csak” annyi változott, hogy a munkákon felbukkanó szövegbuborékokban angol nyelvű szöveg olvasható. Azon kívül, hogy a fordítás elveszi a szöveg erejét (a „nagy, puha tankok jönnek” fordulat sajnos egészen máshogy hat, mint a „large, soft tanks are coming”, bár lehet, hogy ez csak szőrözés), a több kritikában korábban is felvázolt problémák megmaradtak. A művész sajnos sokszor illusztrációvá „silányítja” a képét, nem hozzáad a versfoszlányokhoz, hanem megismétel. Kicsit olyan, mint Dino Buzatti Képes poémája (1969), azzal az el nem hanyagolható különbséggel, hogy Jakatics-Szabó szemmel láthatóan jobban tud rajzolni. A képmezők szépen és aprólékosan kidolgozottak, ráadásul keverten jelennek meg bennük az eltérő stílusutalások (álrealista, felső nagytotál és művészettörténeti idézet).
A festményektől eltérően egy más, kicsit játékosabb világ jelenik meg bennük – csak a mindent átható melankólia, a lefojtott szomorúság azonos.
Raiffeisen Galéria, Bp. V., Akadémia u. 6., nyitva szeptember 14-ig
