Magyar Narancs: 1987-ben disszidált az Egyesült Államokba, miután nem vették fel a képzőművészetire. Miért szaladt ilyen messze?
Makláry Kálmán: Akkor még azt gondoltam, festőművész vagy grafikus leszek, mint édesapám vagy nagyapám, és szerettem volna világot látni, távozni a szocialista táborból. Európában töltöttem néhány évet, és Ausztráliába
készültem – inkább a véletlenen múlt, hogy végül mégis New Yorkban kötöttem ki.
MN: Gondolom, nem volt ideje festeni.
MK: A legelején reggelente egy pékségben dolgoztam, délután angolul tanultam, este pedig mosogattam egy étteremben. Később művészettörténetet és filozófiát is tanultam.
MN: De úgy tudom, nem szerzett diplomát.
MK: Valóban nem, viszont jelentkeztem a San Diegó-i Mingei International Museumba kiállításrendezőnek, jócskán kiszínezett önéletrajzzal.
MN: Elhitték?
MK: Nem tudom, de a kiállításrendezőnek egy családi tragédia miatt haza kellett utaznia Floridába, így kényszerből behívtak próbára. Nem kellett mást csinálni, mint elrendezni és installálni a műveket.
A Kindred Spirit című tárlat aztán az év kiállítása lett az Egyesült Államokban, és – talán megelégedésükben – a következő évben felvettek. Ez álommunka volt végre, ahol csodálatos emberekkel és kollégákkal, műgyűjtőkkel találkoztam, és tudtam, hogy megtaláltam a helyem.
MN: A kilencvenes évek közepén mégis Párizsba megy.
MK: Művészettörténetet akartam hallgatni és nyelvet tanulni. Firenze és Párizs között kellett választanom. Először a francia fővárosba mentem, és Párizs teljesen elvarázsolt.
MN: Ismét újra kellett kezdeni, állítólag sokáig a Párizsi Magyar Intézet sofőrje volt.
MK: Egyszerűen becsengettem, és kiállítás-rendezőnek jelentkeztem, amiben akkor már valóban volt gyakorlatom. Sikerült állást kapnom, a csodával határos módon. Mint technikai munkatárs megcsináltam mindent, általában én mentem ki a vendégekért a repülőtérre. De elsősorban kiállításokat rendeztem.
MN: Azt is mondják, konfliktusa volt abból, hogy hamarosan jobb autón járt, mint az intézet diplomáciai kocsijai.
MK: Városi legenda. Kollégáim furcsának tartották, hogy nem a szokványos úton, itthonról, a minisztériumból küldtek ki, hanem Kaliforniából érkeztem egy más mentalitással. De jó főnökeim voltak: Szabó Magda, a Párizsi Magyar Intézet művészeti igazgatója és Rockenbauer Zoltán akkori kulturális miniszter.
MN: Munkaidőben kiállításokat rendezett, másodállásban pedig festményekre vadászott?
MK: Pontosabban ebédszünetben. Mediterránosan hosszú, kétórás ebédszünetem volt déltől kettőig. Fogalmam sem volt, mit csináljak ennyi ideig, aztán rájöttem, hogy rengeteg árverési kiállítás van Párizsban ezekben az órákban. Rátaláltam az Hôtel Drouot-ra, ahol a hét három napján tízteremnyi képet árvereztek el különböző aukciósházak. Általában nem volt katalógus, sőt volt, hogy a falra sem fért fel minden. Két óra alatt kellett kiválasztani több száz kép közül a magyarokat. Az Hôtel Drouot edzette a szemem, aminél jobb iskola nem létezik. Sokszor percek alatt kellett végigpásztázni több száz képet, és azok közül megtalálni, ami kvalitás vagy érték.
MN: Hozta haza őket a Falk Miksa utcai galériákba?
MK: Előfordult, vagy megtartottam őket. Jókor voltam jó helyen. Még nem volt igazán internet, a magyar galériásoknak sem voltak embereik, akik nap mint nap figyelték, mi kerül elő a párizsi piacon. Pedig rengeteg magyar kép tűnt fel, amiknek ott nem volt komoly piaci értékük, itthon viszont már kezdett robbanni a műtárgypiac. 1000 frankért, vagyis akkor körülbelül negyvenezer forintért lehetett venni olyan Mednyánszkyt, ami itthon már 2-3 millió forintot ért. De Munkácsy, Paál László, Czóbel, Tihanyi képei is előkerültek. Amikor itthon voltam, minden művészeti könyvet megvettem, próbáltam kisilabizálni, hova kerültek a Párizsban élt magyar festők hagyatékai. Megtaláltam a Fragonier családot, akik a Tihanyi-hagyatékot megmentették. Megismerkedtem Michel Kellermannal, aki egy londoni raktárban kirakott elém vagy harminc Czóbelt, melyek nagy részét megvásároltam.
MN: Járta a régiségpiacokat is?
MK: És évekig semmit nem találtam. Aztán elkezdtem vásárolni kisebb dolgokat, ettől kezdve vevő lettem, és nemcsak megmutatták a minőségi árujukat, hanem szóltak, ha magyar festményt találtak. Így vettem besötétedett, koszos Berény Róbert- vagy Farkas István-műveket, bőven áron alul.
MN: Mindez azonban még messze van az elegáns galériás léttől. Mikor történt a váltás?
MK: Amikor Reigl Judittal találkoztam.
MN: Hogyan talált rá?
MK: Reigl Judit 1950-ben hagyta el Magyarországot, négy év múlva első párizsi kiállítását André Breton nyitotta meg. Az absztrakt expresszionizmus egyik meghatározó európai képviselője volt az ötvenes években, de a kétezres évekre gyakorlatilag elfelejtették Franciaországban, itthon pedig a szakmai köztudatba sem került be. Én sem hallottam róla sokáig, míg meg nem néztem a soissoni múzeumban lévő kiállítását. Az annyira megragadott, hogy felhívtam, de nem volt hajlandó időt szakítani rám. Évekig nem jutottam a közelébe, aztán amikor az orra elől megvettem egy saját művét – mert előszeretettel vásárolja vissza kedvenc alkotásait –, ő hívott fel, hogy sürgősen adjam el neki. A kérésének nem tettem eleget, viszont személyesen is megismerhettem.
MN: Gondolom, volt francia galériása.
MK: Méghozzá az egyik legnevesebb, a Galerie de France. Az elején annyira nem tudta hova tenni, hogy egy magyar galériással dolgozik, hogy sokáig „csak” a kiadójaként mutatott be a francia ismerőseinek. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy Magyarországon jelen legyen.
MN: Pedig ez történt, hiszen 2005-ben a Műcsarnokban, 2010-ben a Modemben, tavaly a Ludwig Múzeumban volt kiállítása. Kevés műkereskedő tud ilyen hatással lenni a múzeumi szférára.
MK: A 2005-ös műcsarnokos életmű-kiállítás kényszerhelyzet eredménye, mert kútba esett egy tervezett Csáky József–Miklós Gusztáv-kiállítás. Akkor ajánlottam Reigl Juditot, Fabényi Júlia igazgató pedig annyit mondott: hozzam, bízik bennem. A Modemmel és Gulyás Gáborral debreceniként jó kapcsolatom volt. Sőt, a Modem ötletét én vetettem fel. Túri Gábor debreceni alpolgármester tőlem kért tanácsot az Európa Kulturális Fővárosa pályázattal kapcsolatban, akkor ajánlottam, hozzanak létre egy kortárs múzeumot. A Ludwigban pedig ismét Fabényi Júliával dolgoztam együtt. Eljutottam oda, hogy Reigl Judittal kapcsolatban ma már megkerülhetetlen a közreműködésem, én tudom, hol vannak a művek, és nekem is van egy jelentős gyűjteményem. A 2000-es évek közepén eladtam ugyanis a teljes kollekciómat, Reigl Juditokat és Hantai Simonokat vásároltam aukciókon, galériákban, gyűjtőktől és a műtermekből. Volt, amit pár száz euróért meg lehetett venni, de volt olyan kép, amiért 40 ezer eurót fizettem, egy négydarabos sorozatért pedig 200 ezer eurót – ezek a piaci árak felett voltak. Mindent egy lapra tettem fel.
MN: Úgy tudom, kezdetben 20-30 ezer euróért adta el a Reigl-festményeket, 2014-ben a londoni Art14 vásáron pedig az Éclatement című képért 220 000 fontot (82,8 millió forintot) fizetett egy angol gyűjtő. Hogy sikerült így felverni az árait?
MK: Ott vagyok minden árverésen, ahol fontos Reigl Judit szerepel, és ha ár alatt van, inkább én próbálom megvenni, vagy egy barátomnak átengedni. A saját képeimtől egyelőre nem válok meg, hiszek abban, hogy egyszer milliós összegeket is megérnek majd. Közben megjelent az életmű-katalógus első kötete, és számtalan kiállítást szerveztem neki itthon és külföldön. Fontos elem az is, hogy a legnagyobb francia és amerikai múzeumokba is bekerültek a munkái. 2012-ben a Guggenheim Múzeum rendezett egy nagy kiállítást Art of Another Kind címmel, amely a New York-i és az európai absztrakt iskolákat állította párhuzamba. Már lezárták a kiállítást, a katalógus nyomdában volt, amikor hallottam róla. Rögtön felvettem a kapcsolatot a New York-i kurátorokkal, és odaszállíttattam egy képet. Sikerült meggyőznöm őket, hogy legalább nézzék meg. Élőben van igazán ereje a festményeknek. Beválogatták, sőt a kép azóta a múzeum gyűjteményében van. A Metben például Jackson Pollock, Mark Rothko, Franz Kline, Robert Motherwell és Cy Twombly mellett állították ki Reigl egyik művét az állandó kiállításon. De a MoMA, a Tate Modern és a Centre Pompidou állandó kiállításán is van munkája Juditnak, sőt utóbbi egy egész termet szentelt neki.
MN: Nem kétlem, hogy ebben önnek nagy szerepe van, de időközben a hatvanas évek női festészete reneszánszát éli.
MK: Természetesen, ez és sok minden más is segít abban, hogy Reigl Judit végre elfoglalja méltó helyét a művészettörténetben.
MN: Mikor alapította meg a Kálmán Makláry Fine Arts galériát?
MK: 2005-ben felvetettem Erdész László kollégámnak, hogy szívesen nyitnék egy galériát Pesten, de nem szándékozom hazaköltözni. Így született meg a közös galériánk, de aztán a 2008-as válság után ő csak a szentendrei üzletét vitte tovább. A Falk Miksa utcai galéria profilja már azelőtt készen volt, mielőtt formálisan létrejött. A Franciaországhoz kötődő magyar művészek vannak a középpontban, különösen az ötvenes-hatvanas években itt működő magyar festők. Réth Alfréd, akiről az első könyvemet kiadtam, Reigl, Hantai és az ő osztálytársuk, Fiedler Ferenc, de természetesen Csernus Tibor és Sándorfi István is. Csernus mentorom volt, aki miatt igazán gyűjteni kezdtem, Sándorfi pedig nagyon jó barát, az első nemzetközi súlyú művész, aki New York-i galériáját hátrahagyva igazolt hozzám. A legnagyobb lépés az volt, amikor 2010-ben a párizsi Biennale des Antiquaires jubileumi kiállítására 20 fiatal, egyre több figyelmet kapó, magas nívójú galériát is meghívtak, köztük engem. Ekkor azok a gyűjtők, akik addig csak nézegettek, elkezdtek vásárolni. A következő alkalommal már saját standdal is jelen lehettem a Grand Palais-ban megrendezett vásáron. Ugyanebben az évben a legfontosabb műkereskedelmi vásár, a maastrichti TEFAF is meghívott – Kelet-Európából elsőként – abba a programba, ahol hat fiatal műkereskedőt mutatnak be. Itt már azt éreztem, hogy számos nemzetközi galéria már nem jóindulatú kedvességgel nézett rám, mint egy derék, törekvő magyar galériára, hanem konkurenst láttak bennem. Az a mostani elismerés, hogy az Artnet beválogatta a galériámat Európa 55 legjobb művészeti cége közé, ennek az útnak szól.
MN: Miért Budapesten van mégis a galériája?
MK: Mert imádom Budapestet.
MN: És jóval olcsóbb is…
MK: A magyar bérleti díjakból néhány négyzetmétert bérelhetnék Párizsban vagy Londonban. Régen egy-egy galériának saját gyűjtőköre volt, saját intellektuális aurája. Ez változóban van, az internet világában bárhol lehetsz, bárkivel üzleti kapcsolatba kerülhetsz. Viszont a költségek egyre nőnek, ezért – különösen a vásárok esetében – egyre inkább előtérbe került a kooperáció.
MN: Pedig úgy nyilatkozott nemrégiben, hogy tíz év múlva Londonban szeretné látni a galériáját.
MK: Reálisan azt mondanám, hogy majd a fiam vagy a lányaim jutnak el odáig. Ha ezt most meglépném, olyan teherként nehezedne rám a fenntartása, amelyre nincs szükségem.
MN: A magyar piacban nem bízik?
MK: Bízom, de miért kellene ezzel beérnem? Egyedüli magyar tagja vagyok a francia és a belga műkereskedők szövetségének. Magyarországon mára szinte csak néhány jó barátom van, aki vásárol – itt még a legtöbb gyűjtő nem ezeket a művészeket keresi, tisztelet a kivételnek. A divatot nem követni, hanem csinálni kell, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan itthon is ráterelődik a figyelem az általam kiállított művészekre. De épp ezért tudtam fennmaradni, sőt bővülni a válság idején is, mert mindig a nemzetközi piacon mozogtam, és van egy olyan speciális területem, ahol nincs konkurenciám.
MN: Fiatal kortárs magyar művészekkel nem akar dolgozni?
MK: Szeretnék, de én csak olyan művészt tudok menedzselni, akinek a festői világába magam is beleszeretek. Ilyen egy dél-koreai művész, Hur Kyung-Ae. Egy barátom csinált neki Párizsban egy apró kiállítást, meghívott, hogy nézzem meg, és rögtön vettem tőle négy képet. Ma ő az egyik vezető művészem. Keresek idehaza is alkotókat, de ilyen kvalitást, amely hozzám szól, csak Koreában láttam. Most is legalább 3-4 másik koreai művésszel dolgozom.
