Interjú

"A kollégáim is valódinak hitték"

Bukta Imre képzőművész

Képzőművészet

Az ironikus, melankolikus és szeretetteljes munkáiról ismert művész, a mezőgazdasági művészet megalkotója legújabb projektjében génmanipulált terményeket mutat be.

Magyar Narancs: Honnan jött a kiállítás ötlete?

Bukta Imre: A kiállításra felkértek. Nem álltam ugyan olyan könnyen kötélnek, de amikor megnéztem a helyszínt és az előttem kiállító művészek munkáit, akkor láttam, hogy mindenki valahogy reagált erre a térre. Azt gondoltam, hogy valami olyasmit kell ott csinálni, ami nagyon az én területem, ugyanakkor helyspecifikus is, kötődik a fogyasztáshoz. A MOM Park egy tőlem távol álló világ, egy elit üzletház Budán, ahová azért mindenféle ember jár, plázacicák, bankárok. Az ötletet pedig az adta, hogy - ha jól emlékszem, tavaly tavasszal - volt egy támadás a magyar mezőgazdaság ellen: egyes gazdák az EU-s törvény ellenére génmódosított kukoricát fogadtak el multicégektől, majd ezt elvetették - amivel ugye meg lehet fertőzni az egész magyarországi kukoricaállományt. A kormány akkor nagyon helyesen beavatkozott, és ezeket a kukoricatáblákat lesilóztatta, megsemmisíttette a fertőzéseket. Nem lett belőle ugyan akkora médiahír, mint mondjuk abból, hogy a Való Világban ki kinek a szájába pisilt, de azért lehetett tudni róla. Arra gondoltam, hogy a feltételezett fertőzésről barkácsolok egy bulvárhírt, és elkészítek néhány ijesztő formájú kukoricacsövet.

MN: Hogyan készültek a kukoricák? Műanyagból?

BI: Nem, valódi kukoricaszemekből. A formákat én készítettem, a legmegbízhatóbb segítőm, a "mi Ferink" pedig szépen egyenként felragasztgatta a csutkákra a szemeket.

MN: Ezek a GM kukoricák eléggé borzongatóan néznek ki.

BI: A cél az volt, hogy a génmódosított kukoricák minél brutálisabbak, minél hihetetlenebbek legyenek. Mégis, amikor ezek az óriási méretű és tekervényes ágbogú kukoricacsövek elkészültek, a kollégáim is valódinak hitték őket. Igaz, hogy amikor a műtermembe ellátogattak, elmeséltem nekik, hogy ezeket a Matyó Mezőgazdasági Termelőszövetkezet letiltott területéről hozta el egy agronómus barátom: de legyünk csendben, mert ha kitudódik, abból botrány lehet. És így tökéletesen működött. Azt akartam, hogy valami olyan jöjjön létre, amin látszik, hogy ordító hülyeség, de az emberek mégis beszopják. Ugyanakkor természetesen véresen komoly dolog is lehet vagy lesz is valamikor belőle, megtörténhet a mi falunkban is.

MN: A kukoricacsövek tárlókban vannak kiállítva. Miért?

BI: Azért raktam őket ilyen feketés vitrinekbe, mert ezeknek egyfajta koporsó jellegük van, de közben olyan is, mintha egy leletet őriznének. Még két fotó tartozik hozzá, az egyik képen a "mi Ferink" áll ezekkel az ufószerű terményekkel, a másikon pedig Szerén néni látható, akinek a földjén szintén találtunk ilyen kukoricát.

MN: Számomra a legszórakoztatóbb a SORS címen futó "szomorú hetilap", olyan hírekkel, mint "Apjával feküdt le a kétéves B. Jenifer". Az egész újságot ön találta ki?

BI: A tartalmát és az ötletet igen, a grafikát Ipacs Géza stúdiója. Hozzátartozott a projekthez egy fiktív újság elkészítése, hogy az egész sztorit a bulvár területére tereljem. Ebben a hírben az volt az érdekes, hogy itt, az egyetemen megmutattam az újságot a tanítványaimnak, s az egyik azt mondta, hát nem érti, már kétévesen! Kérdeztem, hogy elolvasta-e? Azt felelte: igen - de maga a tartalom ezek szerint kihullott belőle, csak a kiemelt cím maradt meg; az volt a lényeges, hogy lefeküdt az apjával. Még szerettem volna elkészíteni egy áldokumentum-híradót a GM kukoricával kapcsolatban, amiben megszólítottam volna az agronómust, a hivatalnokot, a gazdát, a génmódosított kukorica pártolóit, mindenkit pró és kontra. Sajnos nem valósult meg, de lehet, hogy még megcsinálom. A közönség reakcióit is jó lett volna szondázni, az utóélet megfigyelése miatt kellett volna egy üzenőfüzet vagy vendégkönyv. De majd meglesz ez is.

MN: Mennyire sikerült becsapni az embereket?

BI: Sokan egész komolyan vették, elindult a saját útján. Az egyik ismerősöm mesélte, hogy még országgyűlési képviselőkben is felmerült, ha van ilyen, ők miért nem hallottak róla. A kiállítás rendezése közben odajött egy amerikai házaspár, és meg akarták tudni, miként lehet ehhez hozzájutni, mert ezzel megháromszorozhatják a termésüket. Ők nem veszélyt, hanem fantasztikus tudományos eredményt láttak benne. Egy kolléganő, aki egyébként előtte írt róla egy cikket, olyannyira elhitte, hogy amikor véletlenül meghallotta, hogy ezeket mi ragasztgattuk össze, odajött, és megkérdezte, hogy ugye ezt nem mondod komolyan? Gondoltam, még egy csavart teszek alá: persze, hogy nem mi csináltuk, de azt kell mondjam, mert különben engem letartóztatnak. Így már elfogadta.

MN: Mezőszemere honlapja szerint ön a falu leghíresebb embere. Nem akarja ezt az anyagot ott kiállítani?

BI: Nagyon érdekes lenne, de sajnos nem tehetem. Ha megmutatom, hogy mit csinálok, rögtön kiderül, hogy nem vagyok festőművész, hanem csak egy szélhámos. Jobb, ha semmit sem látnak, csak sejtik, hogy valami művészféle vagyok.

MN: A vidék iránt elkötelezett művésznek tartja magát?

BI: Nem vagyok elkötelezett, se lekötelezett. Azzal foglalkozom, ami a faluban körülvesz. Ez egy módszer arra, hogy őszinte legyen, amit csinálok. Amit akár képben, videóban vagy installációban ábrázolok, az egy sajátos szemüvegen, az enyémen keresztül láttatja a vidéki vizuális változásokat. Inkább olyan műveket szeretek létrehozni, amik elsősorban a szívnek szólnak, s csak másodsorban az értelemnek. Persze vannak olyan munkáim, amik társadalmi problémákat bogoznak. Ha egy festményemen azt látjuk, amint egy falusi asszony egy nejlonzacskós kenyérrel jön ki a boltból, akkor ennek van tartalma. De nem foglalok állást, nem ez a célom.

A GM kukorica című kiállítás június végéig látható a Park Galériában

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.