Immár a 16. fejezetéhez érkezett a 2B Galéria 19. és 20. századi, illetve kortárs művészcsaládokat bemutató sorozata – ebbe beletartoznak azok a kiállítások is, ahol testvérpárok szerepeltek; a Grimm testvérek munkáira például olyan művészek (sőt, ikrek) reflektáltak, mint Molnár Ferenc és Rácmolnár Sándor, Wëchter Ákos és Wächter Dénes. Volt kiállítása többek közt az Erdély, a Sugár, a Pinczehelyi, a Farkas és a Roskó családnak, vagy éppen a galéria vezetőjéhez, Böröcz Lászlóhoz köthető famíliának is. A szerteágazó profilú galériában nyilván a személyes érintettség miatt hangsúlyos ez a tematika. A kérdés csupán az, hogy miért olyan látogatottak, sikeresek, és ebből kiindulva érdekesek ezek a kiállítások? Főként, ha arra gondolunk, hogy az összeállítások messziről elkerülik, hogy kielégítsék az ősi, kukkoló ösztönöket; nem hull le a lepel semmiféle, gondosan titkolt intimitásról, és kerülik az amúgy néha nagyon is érdekes művészetpszichológiai megközelítéseket – pedig az előző, Paul és Giselle Celannal foglalkozó tárlat azért bőven felkínálta az efféle lehetőségeket.
Korai kft.-k
Kétségtelen, hogy a művészcsaládok története végigkíséri a művészet történetét – sőt, létezésük ténye nem lehet titok a keresztrejtvények kedvelői előtt sem (négybetűs német/bajor művészcsalád = Asam). Az ilyen, természetesen férfi rokonokat összefogó családok, azaz társulások elsősorban gazdasági okokból jöttek létre. Például az itáliai reneszánsz művészek a kézművesek céhéhez tartoztak; egy vállalkozást pedig akkor a legkönnyebb megtartani, ha a vezetés családon belül marad, nem mellesleg egy felfuttatott névre könnyebb megrendelést szerezni. Ilyen, jól menő céh volt a (figyelem, hatbetűs megoldás) Pisano család vagy a Belliniek, de egy ilyen, amúgy építészcéhből „emigrált” Raffaello is. Ez a szerep fokozatosan eltűnt, amióta autonóm művészekről/művészetről beszélhetünk. A modern kori, hol szorosan, hol lazábban összekapcsolódó művészcsaládokról kis megszorítással az állítható, hogy mindenképpen van egy mag vagy egy csomópont, amely valamiképpen értelmezi a többiek (amúgy szintén egyedi nyelvű) munkáit. Egy jó kiállítás – és erre példa a mostani tárlat is – éppen ezeket a rejtett összefüggéseket tárja fel. Most a Medve és Baksa-Soós házaspár az origo.
Családregények
Medve András szobrász 1941-ben született Szászrégenben, a család 1956-os áttelepülése után Magyarországon tanult, és 1971 óta Düsseldorfban és (a rendszerváltás óta) Nemesvitán él. Édesanyja, Medve Makkai Piroska (1910–1988) a nagybányai leánygimnáziumban volt rajztanár, majd miután elhurcolt és halottnak vélt férjét rehabilitálták, három gyerekével Budapestre költözött. Medve András felesége, Baksa-Soós Krisztina szintén szobrász, 1944-ben Budapesten született, elsősorban portrékat készít. Testvére, Baksa-Soós János, a volt KEX együttes legendás frontembere ugyancsak 1971-ben hagyta el az országot, Düsseldorfban Joseph Beuystól tanult, 1978-tól műveit Január Herceg Tova, néha Január Herceg Horo Olh néven publikálja. Nagybátyjuk, Baksa-Soós György (1908–1988) szobrász és szoborrestaurátor volt – nevéhez sok köztéri munka köthető (például a Budakeszi úti Ságvári Endre, 1949). Ugyan nem művész, de a családhoz tartozik Baksa-Soós Veronika, illetve volt férje, az 1985-ben elhunyt Bódy Gábor filmrendező és videoművész. Említésük nem véletlen; a kiállításon hol portrészerűen, hol rejtetten, de megjelennek.
Medve Makkai Piroska az 1960-as években készítette el képes Önéletrajzát. A tizenhat darabos sorozat mindegyike fametszet; a képeket azonban kicsit álnaivan, gyerekes betűkkel rótt szövegek értelmezik. A szövegek egyszerre konkrétak és naplószerűek („A háború után Apám forradalmár lett – kényszermunkára ítélték. Belepusztult – árván maradtunk.”), illetve líraiak („Számomra a művészet a havasokon túl, elérhetetlen magasságban létezett. Tudatlanságom fekete sűrűjén átvilágított Lélekmadár képében vonzott menthetetlenül.”) Ugyanez érvényes a képi nyelvre is; hol egészen realisztikusak, hol az expresszionizmus határát súrolják. Ami igazán megható és átütő ezekben a művekben, az a történet, a sorscsapások (szegénység, az apja halála, a férje elvesztése, az egyedül nevelt gyerekek, a háború, a „valóság nyomora”) felett lebegő remény, a művészet, az alkotás „kísértete”, a Lélekmadár metaforája.
Baksa-Soós Krisztina több mint negyven évvel később, 2005-ben kezdett bele a családjuk történetét feldolgozó sorozatba. A tizenegy színes, égetett kerámia nem szoborként, hanem képként funkcionál; egyes részeik ugyan kitüremkednek a síkból, de elsősorban festményeknek tűnnek. Mintha a családi albumból kiemelt fényképek lépnének át egy másik médiumba; így csupán vidám és derűs pillanatokat látunk – kivéve azt a pár művet, amelyen felsejlik a honvágy, az elveszett, elmúlt idő feletti, enyhén borongós fájdalom. Tényszerűen láthatjuk a szüleit (egy 1949-es fotó alapján), Bódy Gábort és Verát is, de a legjobb mégis az a munka, melyen a házaspár egy falusi ház étkezőjében jelenik meg. Ugyannál az asztalnál két, osztott világ látható; a nőhöz tartozó virág, a főzéshez előkészített eszközök, a kés és a zöldségek, továbbá a férfias lét „kellékei”. A kissé magába révedő asszony társa előtt ugyanis borospohár és palack, illetve hamutartó és dohány található; a képben épp az a megkapó, ahogy a kettéváló valóságmezőket (a napi életet) mégis összerántja valamiféle bensőségesség. (Érdekes, hogy Rónai Éva, a Roskó „gyerekek” édesanyja hasonló családtörténeteket készít, csak éppen szövött technikával.) A művésznőtől még egy szobrot állítottak ki, Baksa-Soós János 1985-ben készült, festett kerámiaportréját – ezen a „pioneer összművész” egyszerre tűnik öregnek és fiatalnak, de leginkább törődöttnek.
„Szervusz Univerzum!”
Baksa-Soós János két éve súlyos beteg, így a kiállításon néhány korábbi munkájából válogattak. Már az 1980-ban (egyébként szokatlan módon fatáblára készült) Apu botja című munkáján is ott van csírájában Január Herceg később tökélyre fejlesztett, sajátos és személyes világa. „Személyes célkitűzésem lett Galaxisokat, állatokat, planétákat, ásványokat, napokat, növényeket, csillagokat individuális, baráti élőlénynek ábrázolni” – írja. Ennek egyfajta összegzése, a székesfehérvári kiállításán már bemutatott, több száz akvarellkép digitalizált, levelezőlap nagyságú printjeiből kialakuló patchwork, melyben egymásba ékelődnek a modern kori sámánizmus eszközei, a furcsa állatkák (nap-jaguárok, farkasok, hernyók, madarak, emberarcú orangutánok), és az „istentisztelet” helyszínei, a napkörök, oltárok és templomok. Baksa-Soós János barátságos univerzumát kicsit bugyuta, de kedves planéták kísérik (Zászlók, 2005). Szerethető világ ez.
A művész, Baksa-Soós János otthonában, a betegágya mellett nagybátyja szobra áll; ezt a női fejet nem láthatjuk a kiállításon, azt egy Baksa-Soós János készítette színes fotósorozat helyettesíti. Ahogy a furcsa fények különös, már-már földöntúli aurát adnak az amúgy realisztikus szobornak, Baksa-Soós György itt kiállított, 1973-as munkája (ellentétben a szocialista realista szobraival) is sokkal elvontabb. A vízszintesen száguldó férfi olyan, mint egy ágyúból kilőtt, maszk nélküli világutazó, egy nagyravágyó asztronauta, akit lehúznak a nehézségi erők.
Medve András legtöbbször nemes anyagokat (arany) ötvöz talált hulladékokkal (vasdarabbal, ólommal), tehát van egy jól felismerhető kézjegye. Viszont az egyik itt látható, 1980-ban készült munkáját (Rakéták, 1980) akár Baksa-Soós János is készíthette volna; legalábbis így érezzük a kicsit csálén az égbe meredő rakétán egyensúlyozó Lajka kutya vagy az angyalszárnyú Bódy Gábor, továbbá az ég felé iparkodó, amorf és bumfordi alakok láttán. Másrészről Medve világa nagyon is hasonló Január Hercegéhez, csak éppen jóval szomorkásabb. A művész szinte naponta kémleli a csillagokat; de a nemrég a Liget Galériában is bemutatott anyag éppen arról árulkodik, hogy az ég, a másvilág megfoghatatlan, hogy a szkafander sisakján nem a végső „megoldás”, hanem a tavaszi gyopár képe tükröződik, hogy az Orion csillagkép alatt álldogáló, az eget fürkésző alak csak a lét morzsáit hajkurássza. Nem lehet megkaparintani, mint ahogy a Lélekmadarat sem – de ez nem jelenti azt, hogy a vágyakozás és a küzdelem eleve reménytelen.
2B Galéria, Bp. IX., Ráday utca 7., nyitva szeptember 25-ig
