A 90-es évek kritikavitája után jó tíz évet kellett várni arra, hogy valami ismét elkezdődjön a magyar irodalomban. Csak rajtunk áll, hogy milyen utat választunk: a kategorikus válaszokét, vagy az önkritikus, türelmes diskurzusét? Ugyanis Dunajcsik Mátyás Az olvasó lázadása c. cikkének (Magyar Narancs, 2007. augusztus 16.) kérdésfeltevései jogosnak tűnnek.
*
A magyar irodalomkritikában sokféle hang hallik, mégis van a struktúrának néhány vakfoltja. Az irodalom legizgalmasabb pillanata, ha az adott szépirodalmi műről egymásnak ellentmondó kritikákat olvashat az ember. És nem kell feltétlenül a nagyvadakra gondolni. A Harmonia caelestis és a Javított kiadás körüli felhajtás ugyanolyan érdekfeszítő lehet, mint amikor fiatalabb szerzők műveiről van szó. Egy generáció eltérés: a Dunajcsik által is idézett Teslár-kritika Márton László Minerva búvóhelye című regényéről. Vagy egy kihagyott ziccer: Jónás Tamás Bentlakás című verseskötetéről Kálmán C. György elismerő kritikájának csengése (Vidám szomorúság, Élet és Irodalom, 1999. november 5.) visszásnak tetszik azzal szemben, amit Németh Zoltán írt az Õ című kötetről (A korszerűtlen líra, Bárka, 2004/5.). Ez persze fordítva is igaz. Számomra érthetetlen a két kritikus közti párbeszéd hiánya, minthogy az Õ szerves folytatása a Bentlakásnak. És ehhez korántsem lenne szükség vitalezáró, "szenvedélyes hangú levelekre", ahogy ez a Márton-regény kapcsán történt. Hanem csak arra, hogy kulturált emberek (legalább) beszélgetni tudjanak. Nem hiszem, hogy - akár Jónás esetében, akár a nagyvadakéban - a kritikusnak meg kellene állnia a saját álláspontjánál. Egyébként is gyászosan kevés az olyan kritika, amely hivatkozni mer más szövegekre, még kevesebb, amelyik polemizál. Igaz, hogy érzékeny lelkű irodalmáraink szívesebben mutogatják saját bicepszüket a tükörnek, mintsem konfrontálódjanak, de ezzel nem jutunk előre. A Dunajcsik által idézett Urfi-kritika (Kultusz és szaft, prae.hu, 2007. május 24.) valóban - Farkas Zsoltot idéző - színfolt, mi több: produktív és párbeszédképes, viszont a blogoszféra még nem robbant akkorát, hogy érdemben (nyomtatásban?) lehessen dicsérni ezt a tényleg "ajtóberúgós" írást.
Egyébként pont az említett kritika szerzője, Urfi Péter hívja fel a figyelmet az internetnek a recepció számára is termékeny diszkurzív szerepére: "az internet is a diszkurzus része lett. És most nem (csak) az irodalmi honlapok kritikáira gondolok, hanem a fórumok névtelen hozzászólóira és a bloggerekre, akik sokszor hasonlóan alaposak, ráadásul gyakran olvasottabbak is, mint nyomtatásban megjelenő kollegáik" ("Akasszanak fel, ha értem", Parnasszus, 2007/1.). Ám a medialitás általánosan elfogadottnak tetsző fogalma elfelejti tárgyalni az internetet vagy a blogoszférát. A Történelem, kultúra, medialitás (Balassi, 2003) című tanulmánykötetben még csak a kulturális fordulat - egyébként megkésett - hírveréséről van szó, a fordulathoz Nyugaton már szervesként tartozó online diskurzusról egyáltalán nincs. Nagy irodalmáraink elefántcsonttornyából le sem lehet látni a bloggerekig. Túl messze van a száraz talaj a zsíros égtől? Különösen nehezen indokolható, hogy a cultural studies térhódításával (melynek egyik célja a populáris kultúra feltérképezése) párhuzamosan miként növekedhetett tovább a távolság ég és föld között, s hogy bízhatunk még mindig ilyen biztosan esztétikai értékítéletünkben? Hiszen a kritikus, az értelmező, eleve az ember tévedésre van ítélve. Paul de Man bonmot-ja, miszerint minden megértés szükségképpen félreértés is, elsősorban persze a szerzői intencióról szól; de épp a recepcióesztétika ismertette meg velünk legimpresszívebben a befogadás jelentőségét. A befogadói félreértésnek, a kritikusi melléfogásnak pedig a legkevésbé sem kell vagdalkozásba torkollnia.
A szakmai beszédmód túlsúlya a mai kritikában már-már közmondásos. Jakobsonon, Heideggeren, Kanton és sokakon keresztül egészen Arisztotelészig, s még ki tudja, meddig kellene visszamennünk, hogy tényleg belássuk: a szöveg tartalmi tényezőjének egyik legfontosabb összetevője az a beszédmód, ahogy az adott szöveget át tudjuk adni. Ez a kritikában és az értelmezésben sincs másként. Attól még lehet legitim a kritikus véleménye egy könyvről, ha négysoros mondatait széttördeli, ha nagyobb teret hagy a figuratív beszédnek, és ha a különböző instanciákat és diegéziselméleteket magyarul tálalja. Mi történhet? Talán élvezhetőbb lesz a kritika? Mert bizony megeshet, hogy a megilletődött bölcsész (vagy bármely olvasó) jobban bízik a köznyelvi fordulatokban, így talán megszereti az olvasást is, és - ha nem is biztos, hogy önszántából, de - előzetes gyűlölködés nélkül veszi kézbe az Igazság és módszert vagy éppen A disszeminációt. Ad absurdum az is előfordulhat, ami egyébként szerves része az oktatásnak: akárhogy is sulykolják belénk az élményközpontú módszertant, mi valószínűleg akkor is úgy fogunk tanítani, ahogy a gimnáziumban minket tanítottak. Pedig jó lenne, ha legközelebb már a konstruktív pedagógiával kezdenék. Ennek első lépéseként pedig a nyelvi elitizmust kell felszámolni; egyáltalán, a tudományos narráció egységességét, elváráshorizontját. Thimár Attila kérdésére, miszerint "legyen-e, legyenek-e meghatározó narrációs eljárások, amelyeket a tudományos vagy az oktatási műfajokban használunk?" (Rövid futamok cisz-mollban, Szépirodalmi Figyelő, 2007/4.) az irodalom szempontjából egyszerű, ám annál radikálisabb választ kell adni. Ne legyenek.
*
A folyóiratok némelyikéről egyébként elmondható, hogy érzékelik a bloggerek, illetve az internetes fórumok működését. A Prae főszerkesztője, Balogh Endre például a lap egyik szerzőjének blogján kommentelte a leközölt szöveget (http://lauramanga.blog.hu). Örvendetes továbbá a dokk.hu működése, ahol néhány éve Várady Szabolcs is jelen volt, és pont ezzel a honlappal kötött paktumot 2006-os tavaszi számában a Parnasszus is. A litera.hu és más folyóiratok közös rendezvényeiről vagy a Spanyolnátha bemutatóiról már nem is beszélek. Viszont általánosságban még így is szembetűnő az irodalmi lapok elzárkózása az internet elől. Nem a saját honlapról van szó, hanem azokról a fórumokról, melyek segítségével az olvasók közvetlen visszajelzéseket tehetnének a szerkesztők felé - hiszen azt csak nem gondolhatjuk, hogy magunknak szerkesztünk folyóiratot? Persze ez disszonáns helyzet. A lapszámbemutatókon elsősorban azok a lelkes érdeklődők vesznek részt, akiknek az érdeklődését felkeltette a folyóirat. Az ő véleményük face-to-face megerősítést jelent a szerkesztők számára is. Viszont az internet anonimitása és gyakran - tényleg - vagdalkozása alighanem összekoszolná ezt az idilli képet.
Akárhogy is, valami elkezdődött, újrakezdődött. Ha az egykori kritikavitához hasonlóan most is hallgatólagos válaszokat adunk jogos kérdésekre, akkor tényleg nagy a baj. Az olvasás feltétlen szeretete mindenkit egy olyan állapot felé kell sarkalljon, ahol idealizmus és kritikai attitűd találkozhat. Igaza van Sári B. Lászlónak, ez most "nem pusztán kritikusi szerepekről, nyelvről és elméletről szól", hanem a teljes struktúráról. Ha előítélet nélkül tudunk eljutni Gadamerhez és Derridához, ha az irodalmi közösség észre meri venni a blogoszférát, akkor lehet, hogy legközelebb már az élményközpontú oktatás lesz a tantervek centrumában - és kit fog érdekelni akkor az arcvesztés?
