Ady Endre 1877-ben, tavaly 130 éve született, az évforduló persze csak apropó volt, hogy a tanári körben szóba kerülhessen "tetszhalott" állapota a magyar kultúrában - ennek okát előadások, kerekasztal-beszélgetés és szemináriumok keresték. 2006-ban volt az Új versek kötet századik születésnapja, ez alkalomból is konferencia, kerekasztal-beszélgetés firtatta a kérdést: mi a baj Adyval, mit jelenthet ma a számunkra.
Idegesítő felhang
Az aggodalmak egyáltalán nem új keletűek: az Ady-befogadás színvonalával, az Ady-kultusz intenzitásával kapcsolatos elégedetlenség szinte egyidős a költőt övező kultusszal, általában a része is volt. Ám mintha mára csak ez az aggodalom maradt volna a kultusz utolsó hírmondójául. Ady nem szűnt meg a magyar kánon kiemelt költője lenni, noha az utóéletével, hatásával foglalkozó szövegekben gyakran idézett verscím mögött állandósult egy kérdőjel: Ifjú szivekben élek? A ma irodalmárainak megosztottságát ez ügyben a mostani eseményen megjelent két nagyszerű költő egy-egy bonmot-jával lehetne példázni: míg Térey János szerint Ady "szépen sajnálja magát", néha önkritikus és sok újat hozott, az Ady pozőrségét és könnyű kezét kifogásoló Borbély Szilárd, bár szereti az Ady-verseket, "érez egy felhangot, ami végtelenül idegesíti".
Ady pedagógiai megközelítése szintén régi dal. A hagyományosan a nemzeti érzelmek elültetésére és a nemzeti műveltség továbbadására szolgáló "magyartanítás" a huszadik század során végig szerző-elvű maradt, azaz nagy alkotószemélyiségekben gondolkodott, akiknek esztétikailag értékes életműve mellé szinte kötelező egy etikai példaként használható életutat állítani. Nem csoda hát, hogy Ady életében nagyjából ki is maradt az irodalomtankönyvekből, ám persze "pad alatti" olvasását így sem lehetett tiltani, és halála után olyan népszerű lett, hogy nem lehetett nem betenni a tananyagba. Az esztétikai és az erkölcsi érték különválását érezte a két világháború között népszerű tankönyvet író Zsigmond Ferenc is: "A zseni: ritka jelenség; az olyan zseni pedig, amely az erkölcsi eszményt is hiánytalanul megvalósítsa magában: sajnos még ritkább" - állapította meg általánosságban, majd levonta a következtetést: "Ha már minden áron a nevelés érdekének akarná szolgálatába állítani valaki Ady emberi életpályáját: csak elrettentő példaként tehetné ezt."
Valóban: ez az értelmezés nyitja meg az utat Ady előtt a tananyagba. A két világháború közötti tankönyvekben inkább elrettentő, semmint követendő példaként szerepel, "rövid élete ellenére is gyors hanyatlást mutató egész lírai egyéniségének egyhangúságával, kedélyéletének szűkkörűségével, különcködéseivel s a hangnak a korra szomorúan jellemző nyerseségeivel" vagy sorsának tanmesévé egyszerűsítésével. "Élete első felében az életörömök hirdetője volt (Vér és Arany), csak amikor ezek az életörömök tönkretették fiatalságát, testi és lelki egészségét, látta be helytelen életfelfogását, és a hitben nyert vigaszt (Krisztus-kereszt az erdőn, Az úr érkezése). Szüleiről mindig megható fiúi szeretettel ír." Az utóbbi, tankönyvekben makacsul visszatérő megjegyzés jelezheti, hogy kis jóindulattal minden életpályában találhatunk követésre méltót. A nyolcvanas évektől máig leggyakrabban használt (többször átdolgozott) tankönyv például felszólít: "a kudarcokon felülemelkedő, küzdő, meg nem álló emberséget tanuljátok meg Ady Endre költészetéből!".
A kommunista időszaktól kezdve Ady tankönyvi jelenléte drámai módon megnő, követendő példává válik, a "forradalom viharmadaraként" értelmezik. Az ötvenes években azt tanulják a diákok: "Szilárd jellemű gyermek volt Ady, az igazság mellett mindig bátran kiállt. Játszótársai ragaszkodtak hozzá, vezérüknek tekintették. Szeretett új játékokat kitalálni, s nagyon kedvelte a meséket", és az így megalapozott szimbolista vezérszerep persze politikai tisztánlátással párosul: "a forradalom vezető erejét keresve jutott el a munkásosztállyal kötött fegyverbarátságig", "Hazaszeretetéhez hozzátartozott demokratikus internacionalizmusa", "A proletariátus harcai nyomán születő forradalmi versekben érte el életművének legmagasabb pontját". Míg a két világháború között forradalmársága hiba, istenkeresése erény, a század második felében ez megfordul: a hetvenes évek engedékeny megfogalmazásában is "Ady Istene a forradalomra hiába váró forradalmár kétségbeesett menedéke", és nem több. Az ilyen ideologikus szempont a nyolcvanas évekig alig változik.
Már e néhány példából is látszik: Ady Endre az iskolában mindig a tanulóifjúság számára egyszerűsített, megrostált, ideológiailag és pedagógiailag telített, kisajátított, kultikus alak. Versei kinyilatkoztatások, vagy a sorsának, eszméinek megértetését szolgáló dokumentumok. Ez az időszak azonban a rendszerváltással nyilvánvalóan véget ér.
Mi a helyzet ma? Abban, hogy Ady személyének és szövegeinek politikai kisajátításai nem tettek jót, egyetértenek a különböző értelmezők. Veres András például egyfajta patthelyzetet ír le, hiszen miközben "a politikai kontextusba állítás stabilizálta az Ady-életmű kitüntetett pozícióját", "az értelmezés politikai indítékú monopolizálása tönkreteszi az Ady-szövegek esztétikai hatáslehetőségét". Szirák Péter szerint "Az Ady-életmű sohasem csak irodalmi jelenség volt, de mindenkor egyszersmind nagy kultúraképző stratégiák közép- vagy ellenpontja", és "részint ez az oka annak, hogy az Ady-olvasás elveszíti dinamizmusát, megmerevedik".
Magyaros nehézségek
Hogy mi a mai magyartanárok nehézsége Ady tanításával, azt természetesen nehéz összefoglalni, mivel örvendetesen sokféle magyartanár létezik, különböző célokkal és stratégiákkal - biztos olyan is van, akinek nem nehéz, de úgy tűnik, sok kiváló tanárnak az. Gondot jelenthet egyfelől, hogy az Ady-versek eredeti, száz évvel ezelőtti kontextusa - amely sokban magyarázza közéleti állásfoglalásait, és láthatóvá teszi, miben hozott újat költészete - nagyrészt hiányzik. (Több okból: vagy mert Ady egykor nehezen érthető versnyelve, éppen mivel sikert aratott, mára vesztett újszerűségéből, vagy épp azért, mert a történelem-tananyag tizenkettedikig hátrébb tart, mint az irodalom.) Van viszont helyette új kontextus: a magyar szó például aktuálisan is túlterhelt, kiben nevetési ingert, kiben feltétlen tiszteletet kelt. Az otthonról hozott műveltséganyag is változik, az Ady- vagy a Petőfi-kultusz egyre több ténye hiányzik belőle.
A magyartanítás modern tendenciái felől nézve gondot jelent Ady lírai óriás énje, amely túlságosan a személyes megszólalás illúziójához kötődik, azaz a tanítandó versek többsége egyetlen szubjektum hangjaként hallható - ráadásul ez a gőgös "én" nem is feltétlenül szimpatikus. A költemények ma érzékelt egyszerűsége miatt - azaz amiatt, hogy első olvasásra érthetők (néhány kivétellel, mint Az ős Kaján vagy Az eltévedt lovas) - nem lehet izgalmas értelmezői munkába vonni a gyerekeket, ráadásul túl sok a "mindenképpen ismerendő" vers, hogy a kötetelemzés más alkotót nemigen illető kegyének mai nehézségeit ne is említsük. Összefoglalva: a magyartanárok a kultusz örökségével küzdenek. Nemcsak az egykori ideológiai túlterheltségről van itt szó, hanem arról is, hogy ami alkalmassá tette költőnket a kultikus elfogadásra, az a szövegelemző, esztétizáló befogadásnak nem mindig vonzó.
Viszont továbbra is a közoktatás egyik feladata és a tanárok többségének célja maradt, hogy az ismeretek puszta átadásán túl neveljen is, azaz hogy irodalomórán értékek, eszmék, életmodellek is szóba kerüljenek. Hogyan járulhat hozzá ennek a helyzetnek a megoldásához - a problémák fenti regisztrálásán túl - az irodalmi kultuszkutatás szempontja? Optimista felfogás szerint a kultusz közvetíthet a tudományos eredmények és a fiatal olvasók között. A magyartanároknak előadó Kulcsár Szabó Ernő és Gintli Tibor egyetértett abban, hogy Ady inkább a romantikus költőszerep utolsó nagy képviselője, a "hang költője", mint a magyar modernség legnagyobb alakja, költészete csak ritkán, a hagyományosan leggyengébbnek tartott középső pályaszakaszban vagy az életmű második felében született néhány versével teremt folytatható hagyományt, amikor felmerül a versszubjektum nyelviségének tapasztalata. Ez a felismerés egyébként a legmodernebb, mai tankönyvekben már tananyaggá is vált, de félő, hogy egy ilyen, líratörténeti szempontú problémafelvetésre csak a középiskolások legérdeklődőbb rétege nyitott. Mi legyen a többiekkel? Mit kíván a magyar nép: mit kell tudnia Adyról a magyar kisgyereknek? (És persze ne legyenek illúzióink: amit nem tud meg az iskolában, azt máshonnan se nagyon fogja megtudni.)
Remélhetjük, hogy idővel a ma korszerű értésmódok is közérthetővé válnak a kultusz segítségével? Attól tartok, nem: mindenféle laikus líraolvasásnak túl fontos része a "Szerző". Két forgatókönyvet tartok elképzelhetőnek, mindkettő abból a tapasztalatból indul ki, hogy Adynak az utóbbi időben nincs kiterjedt kultusza. Az egyik szerint elfogadjuk, hogy elmúlt az idő, amikor a régebbi irodalom a hétköznapi, közéleti, hatalmi csaták és az egységesítő nemzeti öntudat fontos, ezért vitatható része volt - ebben az esetben a kultuszkutatás eredményei bekerülhetnek a tananyagba, elkezdhetünk beszélni a kultuszról, az imázsról, a kisajátításról vagy akár a nacionalizmusról. Ezzel nem kalandozunk messze Ady lényegétől: a kisajátítások sokszínűsége mutathatja azt, hogy ideológiailag milyen összetett volt az életműve. Véleményem szerint ez is egy mód, hogy Ady fontosságáról beszéljünk a magyarórán.
A másik lehetőség, hogy nem fogadjuk el az Ady-kultuszok végét, ekkor a tankönyvíróknak és tanároknak alá kell szállniuk a tudományos elemzés magasából, és csinálni egy jobb Ady-kultuszt, mint az eddigiek: közérthető, ma tisztességesnek látszó, de az irodalom esztétikai szférájától idegen szempontok alapján aktualizálni alakját. Ady "tetszhalott" állapotának iróniája abban áll, hogy közben időszerű. Jelen viszonyainkra nem is túl nehezen lenne adaptálható: nemrég beléptünk az EU-ba - ő a Nyugat-Európához való csatlakozást sokszor szorgalmazta; a magyarság megmaradásával kapcsolatos aggodalmait könnyen el lehet helyezni a globalizáció kontextusában stb. Ha volna kedve valakinek aktualizálnia és kisajátítania: menne. Már csak azért megérné buta, leegyszerűsítő kultuszt kreálni köré, hogy azzal majd szembe lehessen helyezkedni, vagy pontosítani itt-ott, ami azért mégis kellemesebb, mint mindig a rá irányuló figyelem hiányával foglalkozni.
