Magyar Narancs: Korábban diavetítőt, ma pedig lézerprojektort használ a képei elkészítéséhez. Első munkáit Picasso fényrajzai inspirálták: zseblámpával rajzolt fel figurákat éjszakánként Budapest utcáin, majd azokat analóg fényképezőgéppel örökítette meg. Hogyan jutott el a festészethez?
Barakonyi Zsombor: A mai napig fényképezőgéppel készítem a referenciaképeket, amelyeket később projektorral kivetítek egy fatáblára, majd utána kézzel, pengével, festőhengerekkel és graffitispray-vel kidolgozom őket. A street fotók készítésekor minden képsarkot, szegletet megnézek a keresőben, tehát úgy komponálom meg a képkivágást, mint egy igazi filmrendező, hogy mindent, ami fontos, abba az egyetlen pillanatba sűrítsek. A fotó azonban önmagában nem elég számomra, hogy kifejezzem a gondolataimat, az csak egy eszköz. Így adta magát a festés. Fokozatosan tértem át az olajfestékről az akrilra, mert gyorsan dolgozom, sok képet készítek, az olaj pedig túl lassan szárad.
MN: Ehhez egy speciális technikát is kidolgozott. Hogyan tudná leírni?
BZS: Egy fakerettel kiegészített 9 milliméteres rétegelt lemezre, ezüstnyárfa táblára dolgozom, sablonos technikával, vékonyan festek, sok réteget egymásra. Korábban sokat gördeszkáztam, ez az anyag innen jön: a gördeszka teste is fa, rétegelt lemez. Először azokra kezdtem festeni a vászon után. Egy szikéhez hasonló japán pengét használok, azzal vágom ki a formákat abból a fóliából, amivel bevonom a fát, a kép felületét. Úgy vágom a felületen a „témát”, akár egy szamuráj a kardja pengéjével.
MN: És harcol is, mint egy szamuráj?
BZS: Mondhatjuk. A művészek általában harcolnak, de legalábbis vívódnak a munkáikkal.
MN: Legújabb, Free Your Mind And The Rest Will Follow című kiállításán 14 új műve látható, mindegyiket az idén festette. Az Örömök kertje című képhez például hol készítette a fotót?
BZS: Sanghajban, a Yu Garden császári kertben, azaz a Boldogság Kertjében, de akár a Margit-szigeten is készülhetett volna. Fontos számomra, hogy a világon „bárhol lehessen” az általam ábrázolt városi utcakép. Ezért van, hogy sosem a tipikus, emblematikus helyeket örökítem meg, hanem olyan urbánus környezetet, amely az ismerősség érzését kelti bennünk. Bárhol a világban találhatunk ugyanis párhuzamokat. Rómában például azért támadhat olyan érzésünk, mintha már jártunk volna ott, mert a Nagykörúton ugyanaz az építészeti stílus köszön vissza, csak kicsiben. Az eredeti öt-hatszáz éves, a századfordulós pedig eklektikus. Ezek között a házak között nőttem fel a VI. kerületben, így amikor kimegyek Rómába, egy kicsit minden ismerős. New Yorkban is hasonlóan éreztem, mert ott a Szent István körút épületei jelennek meg a Fulton Street házai között, csak nem négy-, hanem negyvenemeletes változatban.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
