Magyar Narancs: „Egyértelműen a topban van, generációjának egyik legkiemelkedőbb művésze” – nyilatkozta magáról Virág Judit, de ugyanezt sokkal hamarabb is olvashattuk. Ha visszatekint húszéves pályafutására, mit gondol, mivel érdemelte ezt ki?
Soós Nóra: Azt hiszem, erre nem nekem kellene válaszolnom. Jólesik hallani, de még ma sem nagyon tudom beleélni magam, nehezen hiszem el, hogy ilyeneket mondanak rólam. Talán az lehet az oka, hogy sikerült kompromisszumok nélkül, hitelesen és relevánsan fenntartanom mindazt, amit kortárs képzőművészként a világról gondolok. Másrészt már a legelejétől fontos volt számomra, hogy egy kép ne pusztán esztétikai izgalmat okozzon, de valódi intellektuális párbeszédre, gondolkodásra sarkallja a nézőt. Mindig igyekeztem a legérzékenyebben átszűrni magamon az engem körülvevő világ mikro- és makrotörténéseit, és erre valid kérdéseket és válaszokat megfogalmazni a képeimen. Manapság azt tapasztalom, hogy ez a hozzáállás egyre ritkább, a legtöbb képzőművész retteg attól, hogy bármit állítson, nagyon erős a megfelelési kényszer, a menekülés az üres esztétizálásba.
MN: Mi hozta meg az igazi sikert? Mi volt a fordulópont?
SN: Szerencsés vagyok, mert nagyon fiatalon, a képzőművészeti egyetemi diplomám megszerzésének évében kaptam egy felkérést a Szombathelyi Képtár akkori igazgatójától, Gálig Zoltántól egy önálló tárlatra. Végül a kiállítás átütő sikert aratott, és innentől kezdve nem volt megállás, beindult az egész. Több neves galériával dolgoztam együtt, műveim gyűjteményekbe kerültek, sok helyen szerepeltem külföldön és belföldön. Pályatársaim többségével ellentétben olyan témákat választottam, amelyek közéleti-globális problémákkal is foglalkoztak; az akkoriban sokszor hivatkozott festményem, a Big Apple például a szeptember 11-re reagált, de említhetném a hurrikánokról szóló sorozatomat is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
