Tavaszi programajánló

„Amikor megszűnik a valóságos idő”

Soós Nóra festőművész

Képzőművészet

Húsz éve mutatkozott be szülővárosában, Szombathelyen. Legutóbb tavaly, a Műcsarnokban volt kiállítása, festményei rendszeresen felbukkannak a legnagyobb aukciósházak katalógusában is, de nem kötelezte el magát kizárólagosan egy galériával sem. Legújabb képei áprilisban Virág Judit kiállítótermében lesznek láthatók.

Magyar Narancs: „Egyértelműen a topban van, generációjának egyik legkiemelkedőbb művésze” – nyilatkozta magáról Virág Judit, de ugyanezt sokkal hamarabb is olvashattuk. Ha visszatekint húszéves pályafutására, mit gondol, mivel érdemelte ezt ki?

Soós Nóra: Azt hiszem, erre nem nekem kellene válaszolnom. Jólesik hallani, de még ma sem nagyon tudom beleélni magam, nehezen hiszem el, hogy ilyeneket mondanak rólam. Talán az lehet az oka, hogy sikerült kompromisszumok nélkül, hitelesen és relevánsan fenntartanom mindazt, amit kortárs képzőművészként a világról gondolok. Másrészt már a legelejétől fontos volt számomra, hogy egy kép ne pusztán esztétikai izgalmat okozzon, de valódi intellektuális párbeszédre, gondolkodásra sarkallja a nézőt. Mindig igyekeztem a legérzékenyebben átszűrni magamon az engem körülvevő világ mikro- és makrotörténéseit, és erre valid kérdéseket és válaszokat megfogalmazni a képeimen. Manapság azt tapasztalom, hogy ez a hozzáállás egyre ritkább, a legtöbb képzőművész retteg attól, hogy bármit állítson, nagyon erős a megfelelési kényszer, a menekülés az üres esztétizálásba.

MN: Mi hozta meg az igazi sikert? Mi volt a fordulópont?

SN: Szerencsés vagyok, mert nagyon fiatalon, a képzőművészeti egyetemi diplomám megszerzésének évében kaptam egy felkérést a Szombathelyi Képtár akkori igazgatójától, Gálig Zoltántól egy önálló tárlatra. Végül a kiállítás átütő sikert aratott, és innentől kezdve nem volt megállás, beindult az egész. Több neves galériával dolgoztam együtt, műveim gyűjteményekbe kerültek, sok helyen szerepeltem külföldön és belföldön. Pályatársaim többségével ellentétben olyan témákat választottam, amelyek közéleti-globális problémákkal is foglalkoztak; az akkoriban sokszor hivatkozott festményem, a Big Apple például a szeptember 11-re reagált, de említhetném a hurrikánokról szóló sorozatomat is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.