Az Erdélyből, Szászrégenből származó s évtizedek óta Nyugat-Európában, most Franciaországban élő művész „tevékenységét” nagyjából ismerve elcsudálkozhatunk: egy tőle kevéssé várt módon felfényezett kirakatot láthatunk. Munkái ebben a válogatásban és prezentációban nemcsak az életút porától megtisztítva, de éppen lényegüket, kelet-közép-európaias szabadságuk töredezett-repedezett jegyeit is eltakarítva húzódnak fel a galéria falaira, szépek, szépek, csak épp lényegük veszett oda, etnografikus-archaikus-individuális durvaságuk.
Bunus pálcái, botjai, vesszői a Brâncuși–Jerzy Bereś–Samu Géza-vonalat húzzák tovább; faragott, csiszolt, pácolt, festett, de legfőképp talált tárgyai egy valaha volt paraszti és vadászkultúra egyetemes tapasztalatait vizualizálják. A karcsú tárgyak utalnak Afrikára és Ausztráliára is, olybá tüntetve fel a kapcsolódást, mint azt a vándormotívumok esetében jól ismerjük. Bunus és elődei gondolkodásmódját valami determinált esetlegesség vagy esetleges determináltság fogja össze: a találtság és a szerkesztettség furcsa feszültsége járja át a műveket. Nagy és kis formái a hegy, az erdők és a csűrök hagyományos és egyszerű anyagaiból épülnek össze, hogy aztán behatolhassanak egy egészen más tradíciójú közegbe, s ívet vonhassanak két, egymás számára látszólag idegen világ között. A hangsúly most azonban eltolódik: a munkák kiegészülnek valami olyasmivel, ami épp a lényegüket oltja ki, nemcsak múzeumivá (gyűjteményi darabbá) válnak, de szépelgővé, némiképp affektálttá. Bunus ugyanis jó részüket csillogó aranyalapra helyezte, néhányukat rézdróttal sűrűn betekerte. Ha mindez úgy festene, mintha Jedlik Ányos dinamójának huzaljait applikálta volna valami járomnak vagy igának, esetleg fokosnak a maradékára, gondtalanul mosolyognánk, ám ennek ellenkezője történt, a tárgykollázsok nagyra nőtt ékszerpárnákká avanzsáltak, s az etnografikus dada tárgyak hamis dimenzióba kerülve lebegnek kedves harmóniában.
Szomorú félreértésnek és mély önellentmondásokkal telinek látom a kiállítást. Talán nem vág pontosan egybe, és talán ez is csak hamis asszociáció, de régi múzeumi élmények jutnak eszembe róla. Azt hiszem, Mondrian-képet láttam először „becsomagolva”, ponto sabban dobozolva: víztiszta plexiüveg skatulyában függeszkedett a tö rékennyé öregedett univerzalista missziós mű; a portól, kortól, vagyis az időtől védte a vásznat – és húzta át a mester összes számítását – a műanyag héj, mely végképp határt szabott a határtalannak vá gyott ideának. Yves Klein valamelyik Klein-kék képe volt a következő „védett” munka, de akkor már nem is csodálkoztam, már nem is vártam a kék kiáradását, már nem is érdekelt a helyzet, a festői szán dék konceptualizmusának megnyilatkozása és megértése: világos volt, a múzeum praktikusan föleszi a művészetet, s erről senki sem tehet. A dolog szükségszerűnek látszik, a tárgy előbbre való lényegénél. És mégis meglepett a kilencvenes évek elején, amikor Stockholmban, a Moderna Museetben – az ott is dunsztolt Mondrianok, Kleinek és a mellettük újabb „ada lék” gyanánt föltűnt Fontanák után – Kurt Schwitters egy elég nagy Merz-munkája is „védettként” mutatkozott – a göngyölt dada a művészet végképpen elképesztő formáját bírta előidézni, a szó igazán szoros értelmében. Itt már nemcsak egy elv, egy princípium sérült meg, már nem a festmény szelleme zárult be (s konzerválódott, mint azt hihetné is bárki), hanem a megértés esélyei csökkentek nullára, már persze azu tán, hogy a múzeumiság, a múzeumi lét, a múzeum-mint-templom-mint-múzeum-mint-templom giccs- és értékáhítata önmaga paródiájába nem fulladt. Plexidobozba zárult ugyanis a hannoveri dadamester tákolmánya, szemete, a megformált csúf szabadság; nippé avanzsált a konvencionális művészet tagadásának dokumentuma, beköpte – mint a légy – a mulandóságtól való szervezett és szervezeti félelem.
Ioan Bunus, akit többen és többször Schwittersszel hoztak-hoznak kapcsolatba, szobrászi, grafikusi munkássága mellett a mail art régi, kitartó elkötelezettje. Talán mindennél fontosabb is évtizedek óta tartó „hálózati aktivitása”, mely nemcsak individuális mitológiájának része, de – amint hallom – interartisztikai, vagyis egyszerre költői és rajzi szempontból is igen jelentős. A Lajos utcai kiállításon Bunus levelei egy félreeső sarokban nagy, gondosan lezárt lemezszekrényben árválkodnak…
Budapest Galéria Kiállítóháza, Bp. III., Lajos u. 158., nyitva október 5-éig
