Feltehetően az „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell” szentencia sűrített formájára, illetve arra, hogy legkésőbb a nyolcvanas évek közepétől ezt az imperativust felülírta az a probléma, hogy miként lehet a holokausztot ábrázolni. Mint ahogy a kiállítás kurátora, Tímár Katalin is írja, a kérdés nem az, hogy létezik-e helyes vagy helytelen holokausztábrázolás, sokkal inkább az, hogy az elbeszélések milyen narratív struktúrákba illeszkednek, hiszen hasonlóan a történelmi folyamatok interpretálásához vagy a „fiktív irodalmi művekhez”, az elbeszélő „a történet szempontjából zavaró elemeket, eseményeket és szálakat […] a saját, egyébként szubjektív szempontjai szerint elhagyja”. Még a különböző túlélő csoportok narratívája is bizonyos pontokon eltérő lehet, nem beszélve az elkövetők, a győztesek vagy a néma cinkosok különféle/különböző szempontrendszeréről. Ez a posztmodern tanulsága, az egyetlen „történet” helyébe lépő történetek világa – erre utal a kiállítás alcímében szereplő határozatlan névelő. Mindez persze nem a holokauszt relativizálását jelenti, hanem több nézőpont bemutatását, amelyek (mint például a túlélők dokumentumain alapulók) elfogadást vagy (mint az agresszorok esetében) szorongást vagy elutasítást váltanak ki a befogadóból.
Maga a csoportos kiállítás bizonyos szempontból eleget tesz a fent említett megfontolásoknak, de ki is tágítja a holokauszt fogalmát olyan általános problémák felé, mint a rasszizmus, az idegengyűlölet, a túlnépesedés, bizonyos csoportok (romák) kirekesztése, a szegénység kriminalizálása, a poroszos nevelés „áldásos”, az egyéni szabadságot és kreativitást megfojtó hatása vagy a nők stigmatizálása. Ez rendjén is való, mert a soa vagy a porrajmos kiváltó okait ezekben a jelenségekben kereshetjük. Bár ha bekasztlizzuk a döntően az utóbbi húsz évben készült műveket a holokauszt fogalmába, számítani kell arra, hogy egyes művek jelentésmezői csorbulnak. A koncepció másik problémája az lehet, hogy a túlontúl sok felvetett kérdés miatt a kiállítás széttartó, nehezen követhető lesz.
A kiállítás egyik érdekessége a kiállítás a kiállításban szekció. Ezeket a kicsiny, felülről nyitott dobozokat a Pécsi Tudományegyetem művészeti karán, a doktori iskolában tanuló „növendékek” állították össze. A doboztárlatok (egyetlen mű kivételével) a kiállításon látható munkákból indulnak ki. A megoldások néha gyerekesek/kedvesek (például az, amely Gerber Páltól az Auschwitzban megölt Klein Józsefre emlékező festményére reagál), néha túlságosan kézenfekvőek (az Esterházy Marcell mozgó kockaház animációjával párhuzamba állított Boltanski-fejek), néha pedig túl nagyot harapnak (hiszen a Kis Varsó 2007-ben a Platán Galériában bemutatott, a zsidóságát öngyűlölően „felmutató” Major Jánosra építő installáció annyira sokszálú konceptuális munka, hogy nehéz mit hozzárendelni).
A minitárlatokhoz minden esetben fülhallgatón meghallgatható zeneművek is társulnak (például a munkatábort túlélő Ligeti György egyik kompozíciója). A dobozkiállítások mellett a másik tagoló elem a falak szélén elhelyezett, a budapesti „botlatóköveket” dokumentáló fotósorozat.
Ehhez a dokumentarista és az emlékezésre fókuszáló vonalhoz illeszkedik Uriel Orlow videomunkája (Poznan, 1942), amely egy 1942-ben a nácik által uszodává alakított lengyel zsinagóga belsejét pásztázza, miközben a volt szegedi kántor a halotti imát énekli, illetve Tamara Moyzes kissé „túlcsinált”, bevásárlókocsikkal tarkított installációja, amely a prágai Holešovice negyedben épülő szupermarket ellen protestál – lévén, hogy innen deportáltak annak idején többezernyi lengyel zsidót. Ezekhez társul Camilo Yáñez kétcsatornás videója, amely egy chilei stadion lebontásáról/átalakításáról készült, amelyben Pinochet 1973-ban több ezer embert mészároltatott le. A stadion-téma párdarabja Szirmai Norbert és Révész János sokadik megtekintés után is rémisztő videója – benne az elvakult, a zsidókat, a romákat és az Újpestet „finom” rigmusokkal leíró, gyűlölködő fradista „szurkolókkal” és az elvárt „píszíség” mögül előbukkanó előítéletekkel terhelt focistákkal. E munkánál is nyomasztóbb a romániai születésű Stefan Constantinescu 2009-ben a velencei biennálén is bemutatott munkája, amely a bukaresti 92-es trolibuszon készült. Nem csupán az utasok közt ülő és megállás nélkül mobilozó férfi verbális agressziója („hülye kurva”, „kivel beszéltél?”, megöllek!”) rettentő, hanem az utasok viselkedése, akik szótlanul és lapulva tűrik a történteket, s akiknek a pozícióját mi, nézők is átvesszük. Nincs választásunk, belekényszerülünk egy szerepbe, egy pozícióba. Nem úgy, mint az Azorro csoport önmutogatásban erős tagjai, akik egy Karol Wojtyláról készített filmben statisztálták – a fotók tanúsága szerint önként vállalva – hol a nácik, hol a lengyel papok, hol az elhurcolt zsidók szerepét.
Egy holokausztkiállítás esetében néha megkerülhető lehet Zbigniew Libera legókockákból felépíthető krematóriumszettje. Hogy itt mégis a helyén van, azt Horváth Tibor munkája biztosítja. A kicsiny agyagtéglákból kirakott lágerkapu-felirat nem csupán illeszkedik Liberához, hanem át is írja és aktualizálja: Arbeit Macht Dich, azaz a munka teszi az embert.
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva: szeptember 28-ig
