Kiállítás

Átmenetek

Újragondolt hagyomány - Derkovits-ösztöndíjasok kiállítása

  • Kürti Emese
  • 2012. április 28.

Képzőművészet

Az idei kiállításnak egyetlen szembetűnő újdonsága van: a fiatal művészeknek most először az éves beszámolójukat is el kellett helyezniük a kiállítótérben. Korábban elegendő volt a portfóliót benyújtani a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak (ma Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus), amely a kuratórium véleménye alapján eldöntötte, elfogadja-e a pályázó beszámolóját, és meghosszabbítja-e a következő évre is az ösztöndíjat.

Most azonban az Ernst Múzeum első kistermében ott sorakoznak a művészek változó vastagságú dossziéi, elsősorban azt jelezve, hogy az ösztöndíjért való egyre nagyobb tülekedésben az állam tudni akarja, mit kap a pénzéért, mert maga is rákapott a piaci versenyeztetés ízére.

Úgy tűnik, mintha az 1955-ben alapított ösztöndíj támogatói rendszere most lépte volna át posztkommunista korszaka határát, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a pénzosztásnak ez a többször bírált módja a kényszerű hibriditás elemeivel egyszeriben szimpatikusabbá válna, mint korábban. A pályakezdő művészek állami mecenatúráját egészen a legutolsó időkig belengte a Kádár-korszak kellemes kiszámíthatóságának öröksége: aki egyszer megkapta, nem nagyon veszíthette el a havonta számlára érkező privilégiumot (az ösztöndíj egy évre szól, és további két évre meghosszabbítható - a szerk.). A struktúra tehát nem a nyugati típusú kapitalizmus ritmusához és feltételrendszeréhez volt igazítva, annak ellenére, hogy húsz éve a magyar művészeti közeg is ugyanehhez a hegemóniához tartozik. Húsz év alatt azonban nem alakult ki olyan pályázati rendszer, amely kiválthatta volna az állami ösztöndíjat, így a Derkovits maradt, lényegében változatlanul, lassan névadójának a rehabilitálását is megérve.

A mostanában érzékelhető változás sem koncepcionális alapon történik, hanem a gazdasági sodródásból következő "keménykedésről" beszélhetünk, a kifogások ellen pedig bármikor lehet védekezni azzal, hogy nincs pénz, mintha a pénzhiány valamiféle morális védőpajzs lenne. E tekintetben nincs különbség a magyarországi és a másutt működő színterek között, a kulturális befektetők mindenhol egyre többet akarnak, egyre kevesebbért. Mindenki tisztában van azzal, hogy a szűkülő források fokozzák a művészek közötti versenyt, a szponzorok pedig hátradőlve figyelik a marakodást a koncért, és egyre keményebb feltételeket szabnak a támogatások "kiérdemlésére". A legkézenfekvőbb a piaci kompatibilitás faktora: ha már befektetünk, akkor olyanba, akiben látjuk a piaci sikeresség perspektíváját (hiába, hogy Magyarországon alig van piac). A csökkenő támogatásokat tehát ily módon a piacba forgatja vissza a magyar állam, sajátos kombinált rendszere révén.

A Derkovits-ösztöndíj és más, fiatal alkotóknak (a képzőművészet területéről még a Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíj tartozik ide) szánt támogatások eleinte stagnáltak, majd csökkentek is a keretszámot illetően. Végül, 2012-ben először következett be az, hogy a hagyományosan megszokott időpontban a lektorátus ki sem írta a pályázatot. Erre a helyzetre az idei beszámoló kiállításon - az Újragondolt hagyomány címszerű általánosságával szemben - az Ernst Múzeumban egyetlenegy mű reagál, Esterházy Marcell Köröm alatti piszok című tablója, az összes többi még a "boldog békeidőkhöz" tartozik. Esterházy magyarázó szövege szerint az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény 41-es paragrafusa, valamint a lektorátus szervezeti átalakulása miatt halasztották el a kiírást. A mű, a fotó az ösztöndíj nettó összegének, 65 ezer forintnak megfelelő aranyfüstlemezzel van letakarva, és akkor válik láthatóvá, ha a nézők lekaparják a felületről. Az alkotó szerint a lekapart aranyat a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma akár vissza is forgathatja az ösztöndíjrendszerbe, növelve a fiatal művészek anyagi biztonságérzetét.

Ezt a kritikai epizódot leszámítva az ösztöndíjasok kiállítása megtartotta a műfajából adódó kirakodóvásár jellegét, függetlenül attól, hogy ezzel az adottsággal a kurátor, Készman József próbált megküzdeni. Ha reprezentatívnak tekintjük az ösztöndíjasok névsorát a 35 év alattiak által létrehozott releváns művészeti produktumok szempontjából (ami korántsem biztos, hogy indokolt), és valamiféle tendenciát igyekszünk kiolvasni a kiállításból, akkor a hagyományos médiumok visszaszorulását lehet megállapítani. Festészetből kevesebb van, mint az utóbbi években, és ami festett felületként vagy rajzként jelenik meg, arról is kiderül, hogy mediális átmenetben van az objekt, az installáció vagy a videó felé. Ezt a mediális köztességet talán Albert Ádám háromrészes installációja illusztrálja a legszebben. A művek döntő aránya a posztkonceptualizmus felé hajlik, közülük pedig a legérdekesebbek azok a projektek, amelyek túllépik az egyszeri ötlet szekvenciális határát, komplex mediális megvalósulásra törekszenek, és képesek valamiféle stabilitást, alternatív mikrovilágot vagy gondolkodást modellezni. Kerezsi Nemere csöndes kutatómunkája a méhek számára tervezett műlépekkel az ideális élettér és az alkalmazkodás klasszikus kérdéseire irányul, Borsos János a keresztény közösségekben szerzett teológiai tapasztalatait adaptálja az ördög személye által képviselt gonosz képzőművészeti ikonográfiájára, és fiktív cimborálási nyilatkozatokat szövegez politikusoknak. Katarina Sevic és a Tehnica Schweiz (László Gergely, Rákosi Péter) eleve közösségi formában működik, amelyet kibővítettek a közösen írt történeteket élőképekbe formáló barátokkal és a tárnában rekedt bányászok fikciójának az elbeszélés köré szervezett csoportdinamikájával.

A kiállítást most először fotóportrék zárják, a felirat szerint Zaid Sethi Magyarországon élő fotográfus fekete-fehér felvételei a régi-új ösztöndíjasokról, kis érettségi hangulattal.

Ernst Múzeum, nyitva április 22-ig

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.

Miért hiányzik?

  • Csabai Máté

Nem lehet erről a kiadványról szokványos kritikát írni. Nem csupán Kocsis Zoltán ikonikus, de azért a színpad széléről olykor kibeszélt személye miatt, hanem azért, mert a huszonhat lemezen csupa olyan mű és életmű szerepel, amelyek játékmódjáról, megítéléséről interjúkban, szemináriumokon sokat megosztott a zongoraművész.

Minden színész csiga

„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komé­diá­nak, s múlattatni fog” – idézi Katona László Az ember tragédiáját az előadás végén, amelynek alcíme is van: Etűdök színházi világunk állapotjáról. A Nézőművészeti Kft. egy rendkívül szórakoztató, elsőrangú kabarét csinált a színészek mindennemű kiszolgáltatottságáról és az abuzív rendezőkről.

Rejtvényfejtés

Legendás hely volt a Bartók 32 Galéria a kilencvenes években, magyar és külföldi kortárs kiállításokkal. Csak egy „probléma” volt vele (akárcsak a Liget Galériával), hogy a fenntartója és tulajdonosa az önkormányzat volt. A majdnem 100 négyzetméter alapterületű helyszín, s a modern művek ottani bemutatásának ellehetetlenítését az első Orbán-kormány művészetpolitikájának „köszönhetjük”, bár kétségtelen, hogy a múltba révedő magyarosch műalkotás fogalmát addigra jól beleültették az embe­rek fejébe.

Minden változatlan

  • Balogh Magdolna

A fejlődés- vagy karrierregényként induló mű egy drezdai antikvárius, Norbert Paulini alakját állítja a középpontba: a szerző „a szellem emberének” akar emléket állítani. Paulini a hetvenes–nyolcvanas években különleges hírnévnek örvendő boltot működtetett, amelyben egy kis szellemi kör is otthonra talált, s az elbeszélő is a törzsközönségéhez tartozott.

A zöld-fehér polip

Megalakul az ötödik Orbán-kormány, és itt most azt kéne találgatnunk, hogy Kásler távozása, Csák bevonása, Lázár és Navracsics visszatérése, meg néhány minisztérium szétszedése, átalakítása mi mindenre utalhat, s mindebből milyen új politikai irányra számíthatunk – de tizenkét év orbánizmus után nem hinnénk, hogy mindennek nagy jelentősége volna. Voltaképpen még a totális eszementséget tükröző húzás, az egészségügy és – főleg – a közoktatás betolása a karhatalmi minisztérium alá sem meglepő a NER államigazgatási track recordjának ismeretében.

Orbán Viktor két beiktatása

„Az Isten kegyelméből nekünk adott megbízatás mindig túlmutat rajtunk. Azokra, akiknek a javát kell szolgálnunk, de még ennél is tovább mutat arra, akitől a feladatot végső soron kaptuk és akinek a dicsőségét szolgálhatjuk. Ez a mai nap üzenete mindannyiunknak” – mondta Balog Zoltán, a rendszer egyik sokat próbált főpapja a Kálvin téri református templomban, a Novák Katalin államfői beiktatása alkalmából rendezett ökumenikus szertartáson. Szavai üresen pattogtak a templom kövén, s talán a térre is kigurultak, hogy ott pukkanjanak szét, mint sok színes szappanbuborék.