Most azonban az Ernst Múzeum első kistermében ott sorakoznak a művészek változó vastagságú dossziéi, elsősorban azt jelezve, hogy az ösztöndíjért való egyre nagyobb tülekedésben az állam tudni akarja, mit kap a pénzéért, mert maga is rákapott a piaci versenyeztetés ízére.
Úgy tűnik, mintha az 1955-ben alapított ösztöndíj támogatói rendszere most lépte volna át posztkommunista korszaka határát, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy a pénzosztásnak ez a többször bírált módja a kényszerű hibriditás elemeivel egyszeriben szimpatikusabbá válna, mint korábban. A pályakezdő művészek állami mecenatúráját egészen a legutolsó időkig belengte a Kádár-korszak kellemes kiszámíthatóságának öröksége: aki egyszer megkapta, nem nagyon veszíthette el a havonta számlára érkező privilégiumot (az ösztöndíj egy évre szól, és további két évre meghosszabbítható - a szerk.). A struktúra tehát nem a nyugati típusú kapitalizmus ritmusához és feltételrendszeréhez volt igazítva, annak ellenére, hogy húsz éve a magyar művészeti közeg is ugyanehhez a hegemóniához tartozik. Húsz év alatt azonban nem alakult ki olyan pályázati rendszer, amely kiválthatta volna az állami ösztöndíjat, így a Derkovits maradt, lényegében változatlanul, lassan névadójának a rehabilitálását is megérve.
A mostanában érzékelhető változás sem koncepcionális alapon történik, hanem a gazdasági sodródásból következő "keménykedésről" beszélhetünk, a kifogások ellen pedig bármikor lehet védekezni azzal, hogy nincs pénz, mintha a pénzhiány valamiféle morális védőpajzs lenne. E tekintetben nincs különbség a magyarországi és a másutt működő színterek között, a kulturális befektetők mindenhol egyre többet akarnak, egyre kevesebbért. Mindenki tisztában van azzal, hogy a szűkülő források fokozzák a művészek közötti versenyt, a szponzorok pedig hátradőlve figyelik a marakodást a koncért, és egyre keményebb feltételeket szabnak a támogatások "kiérdemlésére". A legkézenfekvőbb a piaci kompatibilitás faktora: ha már befektetünk, akkor olyanba, akiben látjuk a piaci sikeresség perspektíváját (hiába, hogy Magyarországon alig van piac). A csökkenő támogatásokat tehát ily módon a piacba forgatja vissza a magyar állam, sajátos kombinált rendszere révén.
A Derkovits-ösztöndíj és más, fiatal alkotóknak (a képzőművészet területéről még a Kállai Ernő műkritikusi ösztöndíj tartozik ide) szánt támogatások eleinte stagnáltak, majd csökkentek is a keretszámot illetően. Végül, 2012-ben először következett be az, hogy a hagyományosan megszokott időpontban a lektorátus ki sem írta a pályázatot. Erre a helyzetre az idei beszámoló kiállításon - az Újragondolt hagyomány címszerű általánosságával szemben - az Ernst Múzeumban egyetlenegy mű reagál, Esterházy Marcell Köröm alatti piszok című tablója, az összes többi még a "boldog békeidőkhöz" tartozik. Esterházy magyarázó szövege szerint az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény 41-es paragrafusa, valamint a lektorátus szervezeti átalakulása miatt halasztották el a kiírást. A mű, a fotó az ösztöndíj nettó összegének, 65 ezer forintnak megfelelő aranyfüstlemezzel van letakarva, és akkor válik láthatóvá, ha a nézők lekaparják a felületről. Az alkotó szerint a lekapart aranyat a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma akár vissza is forgathatja az ösztöndíjrendszerbe, növelve a fiatal művészek anyagi biztonságérzetét.
Ezt a kritikai epizódot leszámítva az ösztöndíjasok kiállítása megtartotta a műfajából adódó kirakodóvásár jellegét, függetlenül attól, hogy ezzel az adottsággal a kurátor, Készman József próbált megküzdeni. Ha reprezentatívnak tekintjük az ösztöndíjasok névsorát a 35 év alattiak által létrehozott releváns művészeti produktumok szempontjából (ami korántsem biztos, hogy indokolt), és valamiféle tendenciát igyekszünk kiolvasni a kiállításból, akkor a hagyományos médiumok visszaszorulását lehet megállapítani. Festészetből kevesebb van, mint az utóbbi években, és ami festett felületként vagy rajzként jelenik meg, arról is kiderül, hogy mediális átmenetben van az objekt, az installáció vagy a videó felé. Ezt a mediális köztességet talán Albert Ádám háromrészes installációja illusztrálja a legszebben. A művek döntő aránya a posztkonceptualizmus felé hajlik, közülük pedig a legérdekesebbek azok a projektek, amelyek túllépik az egyszeri ötlet szekvenciális határát, komplex mediális megvalósulásra törekszenek, és képesek valamiféle stabilitást, alternatív mikrovilágot vagy gondolkodást modellezni. Kerezsi Nemere csöndes kutatómunkája a méhek számára tervezett műlépekkel az ideális élettér és az alkalmazkodás klasszikus kérdéseire irányul, Borsos János a keresztény közösségekben szerzett teológiai tapasztalatait adaptálja az ördög személye által képviselt gonosz képzőművészeti ikonográfiájára, és fiktív cimborálási nyilatkozatokat szövegez politikusoknak. Katarina Sevic és a Tehnica Schweiz (László Gergely, Rákosi Péter) eleve közösségi formában működik, amelyet kibővítettek a közösen írt történeteket élőképekbe formáló barátokkal és a tárnában rekedt bányászok fikciójának az elbeszélés köré szervezett csoportdinamikájával.
A kiállítást most először fotóportrék zárják, a felirat szerint Zaid Sethi Magyarországon élő fotográfus fekete-fehér felvételei a régi-új ösztöndíjasokról, kis érettségi hangulattal.
Ernst Múzeum, nyitva április 22-ig
