Miért ilyen értékes Edvard Munch festménye?

Katar bekavar

  • Kürti Emese
  • 2012. május 17.

Képzőművészet

A Sotheby's májusi árverésén rekordáron kelt el az a mű, amely sokak szerint a modernizmus kezdetét jelöli és a populáris kultúra ikonromboló falánkságát példázza, de ezek a tények együtt sem magyarázzák azt a közel 120 millió dolláros vételárat, amelyet a Sikolyért fizetett a névtelen licitáló.


Edvard Munch műve új aukciós rekordot produkált New Yorkban, ami szenzációélménnyel tölti el a megroggyant műtárgypiacot, a laikusokat pedig a megtévesztéshez vezető nosztalgiával, mert a válság előtti, végtelenbe emelhető árak korát idézi meg. A számok bűvös hatására sokan szeretnének fordulatot látni a jelenségben, a józanabb szakértők azonban egyedi sikernek könyvelik el az árverés eredményét, és azt is jól tudják, hogy a kvalitás és az ár között úgyszólván semmi összefüggés sincs, illetve az összefüggések végtelen hálózata bonyolódik. A Sikoly esetében inkább az az alapos föltételezés az érdekes, hogy az új rekordot az arab világ műpiaci ambíciójának köszönhetjük, ami máris sokkal izgalmasabb kontextusba helyezi a történteket, mert a kultúra hagyományos kelet-nyugati felosztásának radikális átírására törekszik. Már áprilisban fölröppent a hír különféle gazdasági portálokon, hogy a katari királyi család, amely tavaly a Munch-kép árának kétszereséért vásárolta meg Paul Cézanne Kártyázók című festményét, licitálni fog a norvég festő egyetlen magánkézben lévő művére az ikonikus sorozatból.

 

A Sikoly pasztellváltozata egyike az 1893 és 1910 között készült, négy darabból álló szériának, de állítólag a legszínesebb közülük, a kerete még a művész által festett eredeti, és szerepelnek rajta azok a sorok, amelyeknek a segítségével azóta is próbálják értelmezni a művet. Munch 1892-es naplóbejegyzése a másik forrás a Sikoly életrajzi alapú megközelítéséhez, amely sokkal inkább a természet megtapasztalására, konkrétan egy vulkánkitörésre vezeti vissza az élményt, mint az expresszionizmus áttételesebb "belső tájára". A kép mindazonáltal a Nietzsche utáni modernizmus isteni védettséget elveszítő generációjának egzisztencialista metaforájává vált, a korlátnak támaszkodó, nem nélküli, láthatólag hangot kiadó alakkal. A Sikoly ilyenformán valószínűleg a művészettörténet egyik legauditívabb festménye.

Alkotója, a német expresszionistákkal közösen kiállító Munch kedélybetegségét, sőt depresszióját kellően megalapozta a számtalan tragédia az anyja és a lánytestvér korai halálával kezdődően, de a Sikolyt megelőző festmények (Madonna, Vámpír) is arról árulkodnak, hogy a nőkkel való viszonynak elsősorban a sötétebb oldalát tapasztalta meg. Előfordulhat azonban, hogy a személyes körülmények közül az apa vallásossága volt gyerekkorában a meghatározóbb, amely mint tradicionális világnézeti forma konfliktus tárgya lett számára a christianiai bohémekkel, pontosabban anarchistákkal való találkozás után. A francia realista festészetet és a vallás bizonyosságát a modernizmus és az egyén reménytelen magányossága és egzisztenciális kiszolgáltatottsága váltotta föl.

A Sikolyt a művészettörténet az expresszionizmus ikonikus művének tekinti, de a populáris kultúra is sokat tett ezért az ikonikus jelzőért: végtelen számú reprintje és paródiája a legkülönbözőbb tömegcikkeken jelenik meg. Amikor a Sotheby's aukcióján a Mona Lisa utáni második legtöbbet reprodukált műként aposztrofálták, akkor ez azt is jelentette, hogy a licitáló nem elsősorban a mű saját értékét vette figyelembe, hanem olyan kultusztárgyat akart megszerezni, amelynek a többi verziója állami múzeumokban őrzött, féltett, piacra sosem kerülő objektum. Kultuszához még az is hozzájárul, hogy néhány évvel ezelőtt a Munch-múzeumban őrzött példányt ellopták, és épp úgy meg akarták semmisíteni, mint ahogyan a nemrég ellopott és megkerült Csontváry-rekordert. Ha valóban a katari királyi család vásárolta meg a pasztellképet, tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a nyugati modernista művészet ikonját szerezték meg és illesztették be gyarapodó gyűjteményükbe, annak a célnak megfelelően, amelyet a kultúrpolitika fő irányítója, az emír huszonkilenc éves lánya, Sejka Al-Majassza foglalt össze: "El akarom törölni a Kelet és Nyugat közötti kulturális különbségeket."

A kicsi, de a világon a legmagasabb egy főre jutó jövedelemmel rendelkező ország hatalmas kulturális beruházásokba fogott az emír amerikai és európai egyetemeken diplomázott lányának vezetésével. A pénzt az apa, Hamad ibn Halífa Ál Táni, a koncepciót a lánya szolgáltja. A Katari Múzeumi Hatóság elnökeként három múzeum fölött diszponál, ezek közül kettő, az Iszlám Művészetek Múzeuma és a Modern Művészet Arab Múzeuma már megnyílt, a fotográfiai múzeumot Santiago Calatrava, a Nemzeti Könyvtárat Arata Isokazi tervezi. A hatóság szponzorként állt Damien Hirst Tate Modernben megrendezett és Takasi Murakami párizsi kiállítása mögött, majd az utóbbinak jelenleg is látható óriástárlata nyílt Dohában, párhuzamosan Louise Bourgeois műveinek bemutatójával. Sejka Al-Majassza nyugati elitizmusa a legnagyobb neveket gyűjti maga köré és egyelőre föltételes gyűjteményébe: az Art Newspaper úgy tudja, 2007-ben Katar vásárolta meg Ileana Sonnabend aukcióra került gyűjteményét 400 millió dollárért, benne Jeff Koons, Roy Lichtenstein, Andy Warhol műveivel, 2009-ben pedig tizenegy Mark Rothko-festményt szereztek meg. Tanácsadói családjának reprezentatív tagjait leszámítva szintén nagynevű nyugati szakemberek, mint például a Christie's korábbi elnöke, Edward J. Dolman.

Sejka Al-Majassza óriási összegeket mozgató ajánlatának, úgy tűnik, senki sem tud ellenállni, a nyugati művészet hagyományos intézményrendszerei pedig nyilvánvalóan nem tudnak versenyezni vele. Lassú, de szisztematikus átrendeződés kezdődött meg Kelet és Nyugat kulturális hierarchiájában, amely egészen biztosan kitart addig, amíg az olaj.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.