Előbbi a vásárlások nemzetközi irányba való kiterjesztésében korlátozza a gyűjtőt, utóbbi pedig abban, hogy az aktuális kortárs művészeti folyamatokat valóságosan reprezentáló, nem retrospektív jellegű gyűjtemények jöhessenek létre mediálisan nyitott válogatás alapján. Az ezredforduló körül megmozdult valami, ahogy a Műcsarnok gyűjteményeket bemutató kiállításán is érzékelni lehetett, de az internacionális aspektus még mindig inkább szórványos hóbort, mint stratégia, a fotó-videó státusza pedig alig nőtt valamicskét.
Ezen a konzervatív színtéren Somlói Zsolt és Spengler Katalin gyűjteménye 2002 óta egyre növekvő arányban bővül nemzetközi művekkel, amelyekből a veszprémi Modern Képtár Vass László Gyűjteményének Galériájában rendeztek kiállítást. Gyűjtéstörténeti szempontból azért adekvát a helyszín, mert a hetvenes évektől elsősorban geometrikus absztraktokat kedvelő Vass úttörőként kezdte kiegészíteni magyar kollekcióját külföldi művészek festményeivel, Somlói Zsolt pedig a rendszerváltást követően talán elsőként mérte föl a lehetőségeket a nemzetközi műtárgypiacon, mielőtt belevágott volna első vásárlásába. Ami éppenséggel Budapesten zajlott, a Hans Knollnál fölfedezett Tony Cragg-objekt, a dobókockákból kirakott, amorf, sejtszerű Szekréció kiválasztásával. A Somlói-Spengler-gyűjtemény mostanra húsz külföldi művész harmincöt művével gazdagodott, amelyek a gyűjtemény kisebb részét képezik ugyan, de a szerzeményezés tendenciája az utóbbi években egyértelműen nemzetközi irányba fordult.
A kiállítást elsőre kissé nehéz függetleníteni a helyszín geometrikus-absztrakt aurájától, és attól is, hogy a vidéki galériák belső tereinek léptéke eleve kizárja a nagyméretű installációk bemutatását, de a kondíciókat figyelembe véve úgy alakították az elrendezést, hogy ahol lehet, nyilvánvalóvá tegyék a két gyűjteményben lévő művek közötti összefüggést. (Jesús Rafael Soto geometrikus kockája a Vass-gyűjteményben lévő op-artos táblaképre utal vissza.) A Somlói-Spengler-gyűjtemény lírai-narratív karaktere azonban már a felütésnél leválik a szigorúbban intellektuális geometrikusok dominanciájáról: Olafur Eliasson színes fényekkel operáló függesztett objektje a kortárs művészet játékosabb, könnyedebb, humorosabb és látványosabb vonulatát viszi be az épületbe.
A kiállítás - a fizikai adottságokhoz igazodva - két részre bomlik: az alsó szint termeiben az az utópia látszik modellszerűen megvalósulni, hogy a kortárs művészet érvényes nemzetközi kontextusába problémamentesen és harmonikusan illeszkedik a magyarországi művészet is, amelyet ez esetben Birkás Ákos és Csörgő Attila képvisel. Csörgő közelében a japán Tatsuo Miyajima emberi ritmusok kalkulációjára épülő finom installációja, Birkás gyanakvó angyala mellett pedig a popos-konceptes Daniele Buetti zavarba ejtő lightboxa, kettős értelmű feliratokkal és szép nőkkel. Ebben a szekcióban a figurativitás és az elbeszélő jelleg van túlsúlyban, valamint csupa olyan mű, amely bármely nagy kortárs művészeti múzeumot boldoggá tenne, illetve boldoggá is tesz az ún. Nyugaton: a veszprémi kiállítással egyidejűleg Olafur Eliasson a Tate Modernben, Tomas Saraceno a New York-i Metropolitanben, Csörgő Attila és Nedko Solakov a kasseli Documentán állít ki. Saraceno és Eliasson többrészes fotósorozatai egy poétikus és individuális alkotói magatartás releváns jelenlétét bizonyítják, amelyben a szemlélődés, az időfolyam, az álomszerűség esztétikája fölülírja azt a brutálisabb valóságot, amelyről viszont a második szint, a nemzetköziség kelet-európai változata nem annyira a médiumok, mint inkább a társadalom vonatkozásában beszél.
Kelet-Európa pedig problematikusabb, mint az autonómia szelíd esztétikája, amit az is bizonyít, hogy az az egység és szellemi koherencia, amely nemzetiségtől függetlenül modellezhető volt a korábbi szekcióban, itt már nem áll rendelkezésre. Ennek a széttartó jellegnek semmi köze a gyűjtemény struktúrájához: a regionális különbözőség nagyobb távolságokat eredményez Keleten, mint a nemzetek kulturális differenciája Nyugaton. Az egyetlen kivétel talán az isztambuli biennálén fölfedezett Maurer Dóra (az Art Review címlapján szereplő műve látható a kiállításon), aki éppúgy beilleszthető volna az előbbi narratívába, mint ahogy bármely föntebb sorolt múzeumba is. De gyorsan hozzá kell tenni azt is, hogy Maurer fotósorozatainak épp a sajátos kelet-európai konceptualizmusba való beágyazottsága adja azt a specifikus aurát, amely vonzóvá tette gyűjtői körökben.
A gyűjteménynek ezen a részén erősebben érvényesül az az elv, hogy a műnek legyen valamiféle előtörténete a magyarországi közegben: akár egy kiállításon való részvétel, akár közvetlen kultúrtörténeti referencia. A kortárs román közeg nemzetközileg talán legismertebb művészének, Dan Perjovschinak a műcsarnoki kiállításra készült noteszai és a bennük szereplő karikatúrák digitális változatai a régió kultúrpolitikájának szellemes és szórakoztató analízisét nyújtják, mára védjegy-szerűen. Ugyanezt tudják Nedko Solakov fekete tusrajzai is, csak a pillanatnyi rögtönzés helyett szöveg és kép képregényszerű kidolgozásával. Az intellektuális humor kevésbé kifinomult verzióját képviseli az orosz Blue Noses csoport színes fotója Puskin, Jézus és Putyin hármas portréjával. Az avantgárd szentségére fittyet hányó szlovén IRWIN vastag szivacsrétegbe ágyazta Malevics vörös keresztjét, a valahol talált virágos giccsfestmény háttere előtt. Ezeknek a példáknak vannak megfelelői máshol is, például a politikai témákra szakosodott Hunya Gábor gyűjteményében, de a Somlói-Spengler-gyűjtemény nem tendenciákat követ végig, hanem egyéni alkotásokon keresztül mutat be lehetséges releváns attitűdöket, és nem lehetne azt állítani, hogy a művek kvalitása mellett más (formai-tartalmi) szempontrendszer mellett elkötelezné magát.
Finom lezárása a kiállításnak Daniel Spoerri asszamblázsa, amelyet a romániai születésű svéd művész magyarországi megrendelésre készített, ennek megfelelően az étkezés maradékaival megszórt asztalt egy piros hímzéses házi áldás borítja. Itt összefut minden: Európa két fele, az egyensúly és az átjárhatóság, a tárolás és az őrzés problematikája, meg a pénz, amibe egy vacsora kerül. Akár egy gyűjteménynél.
Modern Képtár - Vass László Gyűjtemény Galériája, Veszprém, Vár u. 3-7., nyitva október 13-ig
