Június 10-én, életének 77. évében elhunyt Birkás Ákos festőművész.

Birkás Ákos 1941-ben született Budapesten. A Képzőművészeti Főiskola után az 1960-as években önarcképeket és portrékat készített. Az 1970-es évek elején konceptuális indíttatású, realista képeket festett, majd a fénykép eszközével folytatta mű és környezete, mű és befogadó viszonyával kapcsolatos kutatásait. A képpel mint tárggyal, a fényképezéssel mint szereppel foglalkozott. 1985-ben kezdte el absztrakt Fej-sorozatát, ami az évek során monumentális sorozattá bővült. E munkáinak egyetlen motívuma az ovál forma, amely sokrétű értelmezési lehetőséget hordoz. 2000-től többek között olyan társadalmi kérdésekkel foglalkozott nagyméretű realista képein, mint a globális migráció problematikája. Változatos életművének elemei szuverén logikával épülnek egymásra. Művészi tevékenysége mellett pedagógiai és elméleti munkássága is jelentős. Kivételes intellektusa, tágas gondolkodási horizontja nevét külföldön is ismertté tette. A nyolcvanas évek végétől Bécsben, Münchenben, Berlinben, Budapesten élt és dolgozott. 1989-ben Hans Knollal közösen hozták létre az első, nemzetközi művészetet bemutató kortárs galériát Budapesten. 2009-ben portréfilmet készített róla a francia Arte csatorna (Akos Birkas – Painter, rendező: Judith du Pasquier). Munkáit neves külföldi és hazai múzeumok őrzik, többek között a New York-i Guggenheim Múzeum, a bécsi MUMOK, a Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, Graz, a Neue Galerie, Linz, a budapesti Ludwig Múzeum, Kiscelli Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria. Számos díjat és elismerést kapott, munkásságát többek között Herder-díjjal (1989), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (2008) és Prima Primissima díjjal (2017) jutalmazták, tagjai közé választotta a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia képző- és iparművészeti osztálya.

Fotó: Sióréti Gábor

A külföldön is ismert – és jegyzett – kortárs magyar festők egyike volt.

Temetéséről és búcsúztatásáról a család később intézkedik.

A festővel tavaly decemberben beszélgettünk hosszabban családi gyökerekről, művészetének radikális változásairól és a mai magyar politikai helyzetről a Prima Primissima díj elnyerését követően. Ebből idézünk:

„Ha megnézzük, amit az életemben csináltam, ebben a tekintetben a skála elég különböző fokozatai között vándoroltam, sokféle árnyalatú pozíciót foglaltam el a könnyebb-nehezebb érthetőség tekintetében. Vannak az életművemben tévedések is, amikor túllőttem a célon, de már mindegy. A művészet nem a tökéletes műre törekszik, mint az igazi akadémizmus, hanem – én legalábbis úgy látom – a művészet »trial and error« rendszer lett. Ez a módja annak, hogy az ember ne váljon iparossá, aki már csak az egyszer bevált modellt ismétli. Engem a művészet mint beszéd, mint kommunikáció érdekel, s hát kár lenne tagadni, az ember mondanivalója az élete során sokat változik.

(...)

Nekem például egyrészt van egy radikális és baloldali lényem, igazán ezt szeretem és ápolgatom. De van másik oldalam is, egy konzervatív, amit a gyerekkori erős vallásosság alapmintái is átszőnek. Ezért ugyanolyan meghitt nekem Marx káprázatos elemzése, mint Eckhart mester lenyűgöző szövege. Sokáig nem értettem, hogy van ez, ma már egyszerűen elfogadom: mint az emberek általában, én is vegyes képlet vagyok. Nos, a radikális énem tud mulatni, néha hangosan röhögni ezen a karikatúraországon. A konzervatív énem az, ami mélyen meg van bántva a Fidesz politikájától és torz következményeitől, kompromittálva érzi magát. Szégyellem magam, és úgy érzem, megalázottan kell itt élnem.”

A teljes interjú itt olvasható.

Fotó: Sióréti Gábor