Hatvan évvel a holokauszt, tizenhét évvel az emlékmű építésének kezdeményezése és hat évvel a német parlament határozata után, 2005. május 10-én felavatták a Peter Eisenman tervezte A Meggyilkolt Európai Zsidóság Emlékművét Berlinben.
Felülről nézve hullámzó sírkőtenger; a legmagasabb sztélék között hangya-emberként sétálva nyomasztó betonerdő. Az emlékmű szélén még csak térdig, majd néhány lépés után derékig érnek a betontömbök, aztán hirtelen és fenyegetően egyre mélyebbre kerülünk. Egy idő után eltűnik a város zaja is, csend lesz, csak az eget látni. A lábunk alatt a talaj bizonytalan: hol emelkedik, aztán persze lejt, helyenként rézsútos. Ha valaki szembejön, egyszerre bántóan testközelbe kerül, s csak óvatosan, oldalazva juthat tovább. Egyedül fullasztó a dűlő-boruló betonlapok között, de a közeledő idegenek elől mégis sietve kitérünk.
"Nincs még egy nemzet a világon - idézte megnyitóbeszédében Wolfgang Thierse, a német parlament elnöke James E. Young amerikai judaistát -, amely az általa elkövetett bűnökre való emlékezés sziklás talapzatán kísérelte volna meg újraegyesítését, vagy akár fővárosának középpontjában épített volna eme bűnöknek emlékhelyet."
Viták
Az emlékmű felépítéséhez vezető utat korántsem övezte egyetértés, csak a parlament határozata előtti viták anyagát egy ötkilós, 1300 oldalas könyv őrzi. A Zsidók Központi Tanácsának 1999-ben elhunyt elnöke, Ignatz Bubis például már kezdetektől fogva hangsúlyozta, hogy a zsidóságnak valójában nincs szüksége az emlékműre, hiszen egészen más "technikák" segítségével őrzi és hagyományozza tovább, generációról generációra, saját történelmét. Az akkoriban még a Német Művészeti Akadémia elnökeként Berlinben élő Konrád György úgy látta, hogy sem az emlékmű helye, sem annak mérete nem lesz alkalmas a holokauszt döbbenetének felidézésére; Salamon Korn, a Zsidók Központi Tanácsának jelenlegi alelnöke pedig mélységesen nem értett egyet azzal, hogy az áldozatok különböző csoportjairól ne egy emlékmű szóljon.
S hogy az emlékművet még sokáig termékeny nyugtalanság övezi, azt az elmúlt napok eseményei is jól mutatják; a felavatás előtti sajtótájékoztatón az író Rolf Hochhuth majdnem összeverekedett a konferenciát vezető sajtófőnökkel, hogy mielőbb szót kapjon és elmondhassa: megbocsáthatatlan véteknek tartja, hogy Eisenman sztélékompozíciója semmiféle feliratot nem tartalmaz, sígy a névtelenség homályában hagyja az áldozatokat; Paul Spiegel, a Zsidók Központi Tanácsának elnöke az ünnepélyes megnyitón tartott beszédében is megismételte bírálatát, mely szerint az emlékmű befejezetlen, ugyanis nem utal a tettesekre, nem kérdez rá a holokauszt "miértjére". S ugyanitt váltott ki óriási felzúdulást és ellenkezést az emlékmű egyik kezdeményezőjének, Lea Roshnak feltehetően mindenfajta előzetes egyeztetés nélkül történt bejelentése, miszerint egy általa tizenhét évvel ezelőtt a belzeci koncentrációs tábor porában talált emberi fognak az egyik sztélében szeretne örök nyugvóhelyet találni. Az ötlet nemcsak azért problematikus, mert bizonyára összeegyeztethetetlen a zsidó temetkezési szokásokkal, hanem mert az emlékmű alapkoncepcióját is megzavarná, hiszen az nem temető.
Az emlékmű a holokauszt felfoghatatlanságához és elképzelhetetlenségéhez alkalmazkodva a tudatos és tudattalan térbeli elhelyezkedéséről alkotott hagyományos felfogásunkat megfordítja, s először - "fent", a sztélék között - a látogatók érzelmeivel, majd később - a "mélybe" szállva, a kiállítást megtekintve - az értelmükkel igyekszik szóba elegyedni.
Az elképzelt ideális látogató mindkét szférát felkeresi majd, akár többször is, egymás után, hogy belső igényének, nyitottságának, érzelmi és intellektuális kalandkészségének mértékében egészíthesse ki az egyiket a másikkal.
Békéscsaba
A föld alatti információs hely bejárata nincs eldugva, de nem is hívogat tolakodóan: aki akarja, megtalálja. A lépcsőn a mélybe jutva a látogató először a holokauszt témájába kap beve-zetést német és angol nyelven. Az első kiállítóhelyiség a "dimenziók terme" nevet viseli: a padlózatba épített világító, a föld feletti sztéléket nagyságukban és formájukban leképező üveglapok alatt a holokauszt áldozatainak - igen gyakran utolsó - üzeneteit olvashatjuk; a falakon szalagszerű feliratokon az egyes országokban meggyilkoltak száma látható. A második terem mennyezetébe szinte benyomulni látszanak a fenti sztélék; a kiállítás készítői itt 15 kelet-európai család történetén keresztül próbálják a lehetséges holokausztsorsokat felvázolni, köztük a szilágysomlyói (Simleul Silvaniei) Berkovits és a békéscsabai Hirsch család történe-tét is. A május 10-i nyitóünnepségre a családok életben maradt tagjait is meghívták, az 1945-ben még gyerek Hirsch Gábort és az akkor 15 éves, az Auschwitz-album egyik fotóján is felismer-hető, ma New Yorkban élő Elly Berkovitsot.
A harmadik terem a hatmillió meggyilkolt zsidó áldozat névtelenségét oldja fel az itt felhangzó rövid életrajzokkal és a falakra vetített nevekkel. A következő, sorrendben negyedik terem eredeti fotók és filmfelvételek segítségével 200 olyan, Európában található helyet mutat be, mely máig is hírhedt, nem csupán a zsidók, hanem az áldozatok számos más csoportjainak megkínzásában és meggyilkolásában játszott szerepe miatt. A kiállítást lekerekítő terekben - az előadóterem és könyvesbolt szomszédságában - helyezték el azokat a komputeres munkahelyeket, melyeken az emlékmű stábjával már az építkezés egész ideje alatt is szorosan együttműködő Yad Vashem adatbankjának segítségével lehet önállóan kutatni, vagy akár az emlékmű építésének hosszú és szövevényes, gyakran a német társadalom mindenkori állapotáról is felvilágosítást adó történetéről tájékozódni.
Az építkezés idejére felhúzott kerítést elbontották - az emlékmű éjjel-nappal megtekinthető, bejárható. Egyelőre népünnepélyhez hasonló hangulat uralkodik, egyszerre bizonyára ezernél is többen ismerkednek Peter Eisenman beton-erdejével.
keretes:
Adatok
Az emlékmű teljes területe: 19 073 m2 (kb. két futballpálya nagyságú).
A sztélék (vagyis a betöntömbök) száma: 2711 (a számnak nincs semmiféle rejtett jelentése).
A sztélék mérete: széltében 0,95 m, hosszában 2,38 m; magasságuk 0 és 4,7 m között váltakozik.
A sztélék dőlésszöge: 0,5-2· közötti.
Az építkezés összköltsége: 27,6 millió euró. Ebből a sztélék 13,9 millióba, a föld alatti információs hely kialakítása 10,3 millióba került. Ehhez jött még 1,1 millió euró általános építési költség, valamint 2,3 millió, a kiállítások berendezésének kiadása.
Az információs hely kiállításának tervezője: Dagmar von Wilcken.
