Magyar Narancs: Hogy érzékeled a hazai változásokat?
Kokó: Elég sűrűn jövünk-megyünk, most volt Gyurinak (Bp. Szabó György, Kokó férje - a szerk.) egy kiállítása, decemberben. Nem arról van szó, hogy húszévente egyszer jövünk, és fogalmunk sincs a dolgokról. Itthon van az itthon - az otthon az ott van, mind a két helyen működünk.
MN: Nem érzed úgy, hogy elveszett valami a városból?
K: Hát, persze hogy elveszett! Elvesztek az emberek! Mindenki vidékre ment - valószínűleg. A barátok totál eltűntek a városból. Mikor hazajövök, nincsenek itt. Laca is baromi messze van. Hol a Laca...? Sárospatakon?! Szentendre az itt volt, de Sárospatak...! Hova lett az András? Mezőszemerén...?! Ez az, ami először beugrik, mert a kapcsolatok nagyon fontosak. A barátok a legeslegfontosabbak - gondolom, neked is. Szentendrében az zavar, hogy legutóbb, mikor kivittük a lányainkat, hogy lássák, itt nőttünk föl, ahogy mentünk felfelé a rakpartról - ajándékboltok sora egymás mellett! Régen ott volt a húsbolt, a közért, a lángosos Mari néni, most minden olyan más - minden szuvenír! Én Szentendrén pörögtem, amikor csak tehettem, talán, mert Dél-Budán nőttem föl, a Tétényi út és a Fehérvári út között, a lakótelepen. Úgyhogy ha tehettem, már 12 éves koromtól többnyire Szentendrén meg Pomázon lógtam.
MN: Hogy jött Szentendre a képbe?
K: A Szentendrei Nyári Napokra minden évben kijártunk, olyankor rendbe hozták a várost, főleg a főteret, mert ott volt a nyári színház, zene, kiállítás. Pályázni lehetett a kirakatrendező iskolában, ahová akkor jártam kiállításrendezésre. Nagyon-nagyon akartam menni, sokat dolgoztam a tervezésen, és sikerült, megnyertem - de, mondom, már 12 éves korom óta valahogy mindig ott voltam Szentendrén. Valakivel mindig kihéveztünk, szerettem kiállításokra járni. A megnyert pályázattal építettük az installációt a főtéren 1980-ban, júniusban, és hallom, hogy mögöttem azt mondja valaki: hm, ez szép! Hátrafordulok, Laca volt, de nem tudtam, hogy ő az. Tanultam róluk művtöriórán, isten bizony: a festő Károlyi Zsiga volt a művtöritanár; Marcel Duchamp, feLugossy, a fluxus, a dadaizmus, szóval én tudtam róluk, és baromira érdekelt. Laca, tudod, milyen, mindenkivel haverkodott: gyertek, ott ülünk a Béke presszó teraszán, meghívunk benneteket! Kinek volt pénze akkoriban egy pohár sörre?! Két osztálytársammal, akikkel melóztunk, leültünk, és kiderült, hogy hopp: itt ül a művtörióra, itt ülnek a művészek, a Vajda Lajos Stúdió, Wahorn András, feLugossy Laca, ef. Zámbó Öcsi. Tessék, olyanokkal sörözhetsz, akiket egyszerűen csak imádsz. Érted: ugyanazt gondolod, amit ők, ugyanazt akarod, amit ők, ugyanolyanok, mint te vagy. Aztán valahogy András levette, hogy abszolútli nincs pénzünk. Épp valami kiállítást rendezett, szintén a szentendrei nyárra - és meghívott, hogy segítsek rendezni. De szerintem csak pénzt akart adni. Persze segítettem baromi sokat, ketten megcsináltuk, és kaptam ötszáz forintot! Az tudod, mi volt? Ötszáz forint az egy vagyon volt! És egyből mentünk enni valamelyik étterembe, talán a Görög kancsóba a Duna-parton. Nem akartam egyedül örülni, meghívtam az osztálytársaimat, és halálra ettük magunkat. Meló közben mondja az András, hogy Öcsike, Laca, Bernáth(y) Maci, Szulovszky Joni - a Dunakanyar legjobb gitárosa - meg ő a Zsűri együttes, mindjárt zenélnek lenn, a pincében, menjünk le, hallgassuk meg. Mondtam, hogy én meg énekelek. A Tepertő együttesben énekeltem, ami egy dzsessz-rock felállás volt, rövid ideig tartott, jó barátaim voltak, nem annyira a zene miatt csináltuk, jó buli volt. Lementem meghallgatni Lacáékat a próbára, és közben már a színpadon álltam, és énekeltem a Ne hülyéskedjet, mintha nem is tudom, menynyire ismerném. És akkor jött a lavina. A Bizottság.
MN: Onnantól kezdve az lett a központja az életednek?
K: Naná! Az egy életforma, az volt az első!
MN: A létfenntartás hogy alakult?
K: Az volt a második, az eléggé nem ment, mint, gondolom, neked sem. Dekorációk, kiállítás- és kirakatrendezés... De mindez csak a zenekar után jött! Próba, Pomáz, fellépés, vidék, itt-ott-amott. Munka. Gondolom, ti se kerestetek pénzt koncertekből.
MN: Nem nagyon.
K: Vonattal elmentünk vidéki művházakba, a pénz a büfében a vonaton már el is fogyott - amit a koncertért kaptunk, az gyakorlatilag elég volt arra, hogy egy csárdában megvacsorázzunk, meg a vonatjegyre vissza. Ennyi volt a gázsi. Szeged, Pécs, Debrecen: egyetemeken és főiskolákon léptünk fel. És már kinn várt a közönség a pályaudvaron - nem tudom, mit hoztak, mert nem volt mit aláírni, nem volt még lemezünk, cédénk.
MN: A testükre is dedikáltattak, emlékszem.
K: Nem volt borító, nem volt semmi... Lehet, hogy a plakátra dedikáltunk?
MN: Emlékszel, hogy rendőrök jöttek a koncertekre?
K: Hogyne emlékeznék! A rendőrt legalább láttad - de a téglát...? Ki ő? A rendőrről tudtuk, hogy ott van.
MN: Van felejthetetlen koncerted?
K: Rengeteg ilyen van, de az nagyon markáns volt, mikor legelőször hivatalosan, szerintem a Fekete bárányok koncert megabukása után a Duna-parti Művelődési Ház pincéjében fellépett a Bizottság.
MN: A Barlangban?
K: Ott. A Fekete bárányok fesztiválon előzenekar volt a Bizottság, de én nem léptem fel, fájt a torkom, lázas voltam, egy énekesnőnek az, ugye, akadály, meg úgyis ki lettek fütyülve, nem játszották végig a számokat, úgyhogy nem is sajnáltam, hogy nem voltam ott. Szóval ez volt az első hivatalos Bizottság-koncert a Barlangban. Tele volt a pince, az udvar, az utca meg a Duna-part, és csak x számú ember tudott bejönni. Nem tűzrendészeti okokból, effektíve nem fértek be többen. Mindenki halálosan izgult - a Fekete bárányok inzultus miatt, meg hát festők voltak, érted, nem volt semmi előadói rutinjuk. Én nem izgultam annyira, mert én már rengeteget léptem föl az iskolai énekkarral...
MN: ...és nem volt benned ott a kudarc a Fekete bárányok koncert miatt sem.
K: Próbáltam a fejekbe lelket verni. Láttam, hogy az ájulás határán vannak az idegbajtól meg a friss élménytől, hogy mindjárt ledobják a fejüket valamivel. Nem mentek WC-re se. A legdurvább az volt, hogy tele volt a pince a rokonokkal, barátokkal, akik még náluk is jobban izgultak. Öcsike bemondta, hogy Kokó, gyere már föl a színpadra, most jön a Ne hülyéskedj című szám. Szerencsére nincs itt a Fekete bárányok közönsége, ha ilyen az érdeklődés, akkor az jó. Nem azért jöttek ide ennyien, hogy megöljenek, megdobjanak minket.
MN: A Bizottság-sztori 86-ban véget ért.
K: Nekem 85-ben. Nyugat-európai turnéra mentünk, én terhesen, és bár semmi bajom nem volt, se nem hánytam, se semmi, mégis baromi veszélyes volt az az idő. Állandóan aludnom kellett, mert csak álmos voltam, ennyi volt az összes tünet, és amíg a fiúk becsekkoltak, soundcheck, tudod, beállás a színpadon, én kimentem a mikrobuszba, és ledőltem - ők meg mindig féltek, mert akkoriban arrafelé mindenki robbantgatott, fociháború volt. Az angol szurkolók verték a mit tudom én, milyen szurkolókat, és a zenekar féltett, hogy majd fölrobbantják a mikrobuszt, amiről a szurkolók esetleg azt hiszik, hogy a másik csapaté, mert olyan furcsa volt a magyar rendszám. Ezt így terhesen végigcsináltam, utána jött a szülés, és akkor András, fogalmam sincs, honnan szedte rá a pénzt, de szerzett egy lakókocsit, több szoba, konyha, fürdőszoba, hogy majd a következő nyugat-európai turnéra 86-ban azzal megyek velük a babával, merthogy sokáig szoptattam. És akkor egyszerűen csak leesett, hogy nem megyek sehova! Mondtam, hogy András, nem! Pedig nem lehetett egyszerű akkor egy ilyen lakókocsit találni és kifizetni.
MN: Melyik volt az utolsó koncerted a Bizottsággal?
K: Gödöllőre még 86-ban elmentem a babával, vigyáztak rá az öltözőben, amíg a színpadon énekeltem. A többiek elindultak egy újabb nyugat-európai turnéra, ahol lefáradt a Bizottság. Pár hónapra rá volt Szentendrén egy búcsú - és passz.
MN: Azon még ott voltál?
K: Nem. Szerintem ők sem tudták, hogy az a búcsú... András mondta, hogy ennyi volt a Bizottság, a viszontlátásra.
MN: Utána egy teljesen más élet következett?
K: Énekeltem tovább egy újabb formációban. Wahorn, Johnny, Laca, Kokó. Ez volt a nevünk, csak nem tudom a sorrendet. Ez a formáció nem koncertezett, de készült videofelvétel. Laca aztán elhívott az új zenekarába, a Batu Karmenbe. Turnéztunk Szlovákiában, Magyarországon, Erdélyben Wahorn Simikével, Oláh Imanuellel, Kovács Bencével. Laca és én mint ős-Bizottság voltunk benne. Baromi jó volt. A gyerekeink már ovisok voltak, ez 88-89-ben volt, ilyenkor anyukám meg Gyuri vigyázott rájuk. Szentendrén próbáltunk, mint régen - csak más csapat.
MN: Bizottságot is játszottatok?
K: Nem, de a szövegeket itt is Laca írta, a zenét meg közösen - mindenki a maga részét.
MN: Később a férjeddel, Szabó Gyurival a BP Szervizben játszottatok együtt.
K: A Műcsarnokban is volt anno koncertünk Gyuri kiállításán, de ekkor már Kósa Vince gitárossal zenéltünk, és később együtt készítettünk 3 cédét már Los Angelesben, a Tone Casualties kiadásában. Kósa Vince nagyon tehetséges fiatal zenész volt, stúdiózásba fogott Los Angelesben, és a Test Department tagjaival is készítettek közös albumot. Los Angelesben a BP Szervizzel és amerikai zenészekkel is zenéltünk.
MN: Mi volt az a pillanat, mikor elhatároztátok, hogy elmentek?
K: 1996-ban kaptunk egy munkavállalási szerződést grafikusi, dekorálási melóra. Jött a lehetőség, kimentünk nyaralni Wahorn Andráshoz, aki akkor már ott dolgozott. Elkezdtünk mindenféle logókat tervezni a nyaralás alatt, barátságból egy Los Angeles-i, Frank Zappa Lumpy Gravy című lemezéről elnevezett kocsmának. Tetszett a tulajnak, amit csináltunk, azt mondta, hogy menjünk ki, és elintézett mindent.
MN: A kocsmatulaj hívott meg benneteket dolgozni?
K: Nemcsak kocsmája volt, hanem egy cége is, egy rajzfilmes cég. A mai napig nem értem, hogy lett meg egy hónap alatt Gyuri munkavállalásija. 2001 után már ilyen nem volt. Rá két-három hónapra az enyém is elkészült.
MN: Külföldi zenekarokkal is kapcsolatba kerültetek?
K: A Devo énekesével együtt dolgoztam: MarkMothersbaugh a kollégám volt - ezt szerényen kéne előadni, de gyakorlatilag jóban voltunk vele. Gyurinak mindig adott a kütyüiből kölcsön, mert ő is, mint Gyuri, imádta a generátorokat, az ősorgonákat, őseffekteket. A cégnél, amely tévés rajzfilmsorozatokat gyártott, és amihez Mothersbaugh csinálta a zenét, Gyuri grafikusként, én color designerként és tárgytervezőként dolgoztam. Jó barátságban vagyunk a Captain Beefheart dobosával, Robert Williamsszel is.
MN: Los Angelesben rögtön egy zenész-művész közegbe kerültetek - azért is maradtatok ott?
K: Egy évig akartunk először maradni. A Lumpy Gravy kocsmában mindig volt kiállítás, élőzene, mi is felléptünk, és a helyi avantgárd vagy underground arcokkal buliztunk együtt - hogy csak egy nevet említsek, Holger Czukayval (ex-Can). Egy ilyen helyről nem akarsz olyan baromi gyorsan visszajönni. Ott egy új világ, Gyuri tervezett Devo-borítót is... Aztán egy év eltelt - jó, akkor még egy évig maradjunk, aztán 15 év eltelt, és ha most akarnánk hazajönni, az már nehéz lenne, mert a gyerekek már kint beépültek.
MN: Los Angelesben is koncerteztetek?
K: Volt egy pár BP Service-koncert Gyurival és Kósa Vincével, például a Sunseten, a Roxy klubban.
MN: Zenéltek még, vagy véget ért ez a korszakotok?
K: Most nem zenélünk - nem ért véget, most szünet van, meg van annyi minden más!
MN: Milyen volt a Sírba visztek kiállítás megnyitója - bejött?
K: Eltávolodtunk időben, és eltávolodtunk térben: kijöttünk a föld alól - bár kedvesen visszainvitáltak: "sírba visztek". Úgyhogy inkább pozitívan kezelem: örülök neki, hogy van ez a kiállítás, mert azt érzem, hogy Laca, András, Öcsike figyelmet kapnak, mert ez az egész rájuk fókuszál a Bizottságon keresztül. Talán valamiféle eszközként használták a Bizottságot, hogy még több ember elmenjen a kiállításukra. Talán így még többen megnézik a munkáikat, és akkor ők hárman iszonyú sok képet el fognak adni. Érdekes a kiállítás, nézd meg, légy szíves, úgyis fellépsz! Nem vagyok abban biztos, hogy Wahorn András Mezőszemerén olyan baromi jól él. Leégett a műterme a munkáival együtt. 'k nem azért festenek, hogy csak a falon lógjanak a képek. Nézzék meg, rendeljenek, menjenek le vidékre a vásárlók, vegyék meg, ott van: tehát jó ez!
MN: Folyamatosan követted a munkásságukat?
K: Persze, mi jóban vagyunk. És nagyon örültem annak, hogy előkerült Bán Mari dobos is. Nem volt egyszerű. A műcsarnokos asszisztensek keresgélték a Facebookon, de Mari nem reagált. Írtam Bp. Szabó Gyurinak, hogy tudom, sok a munkád, de te rajta vagy a Facebookon, én meg nem, segíts már nekünk, mert András kétnaponta betelefonált a Műcsarnokba, hogy Mari is legyen ott a megnyitón. Add meg a mobilom, hogy hívjon fel mindenképpen, ne mondd, hogy Műcsarnok, ne mondd, hogy Bizottság, semmit ne mondj, engem hívjon föl. Erre fölhívott. Mari, mondom, annyira szeretnék veled találkozni, gyere el. Tegyünk már mindent félre. És eljött. És nagyon örültem annak, hogy alig tudtam letépni András nyakából, fél órát álltak egymásba csimpaszkodva a Műcsarnok lépcsőjen. Azért ez jó! Kijöttünk a föld alól, kinn vagyunk - akkor is kinn vagy, ha nem akarsz!
Visszatérve LA-re: felvettek a Pasadena Art Center College of Designba, így kiegészíthettem az itthon elkezdett iskoláimat. Rettenetesen nehéz volt, mert nem tudtam jól angolul. Rájöttem, ha legalább a grafikai szakszavakat megtanulom indulásnak, akkor már csak a nyelvet kell mellé tanulni. Mégis végigcsináltam, és megjelent a vizsgaplakátom, ami gang családokra, a homeless családokra hívta fel a figyelmet, akik ott ölték egymást LA külvárosaiban. Ezt a plakátomat kinyomtatták, holott csak vizsgaplakát volt. A dobos Mari Pécs mellett él, cigány gyerekekkel foglalkozik, egy alapítványnál dolgozik. ' ezen melózik Magyarországon - én meg Hollywoodban azon vagyok, hogy a szökött amerikai tinédzsereknek, akik lelépnek otthonról, remélve, hogy ők lesznek a következő Britney Spears vagy az új Justin Bieber, és az utcán végzik, legyen mit enniük. Nagyon drága éttermek hűtőben maradt bioételeit eljuttatom a segélyszervezetnek, hogy legalább normálisan egyenek a gyerekek, amíg meg nem találják a felelős emberek segítségével valahol a helyüket. Hollywoodban egy olyan segélyszolgálat önkéntese vagyok, amely fölszedi őket az utcáról, mielőtt meghalnának. Engem már ismernek az étteremtulajok - nem azért, mert ott eszem Beverly Hillsben, mert nem eszem ott. Azoktól, akik hajlandók arra, hogy odaadják, összeszedem az el nem adott ételt, mert másnap úgysem adhatják el Brad Pittnek, ha már ezreket fizet érte.
