Képzőművészet

Az elmúlt években számtalan kiállítást rendeztek kortárs magyar művészeti magángyűjtemények anyagából országszerte. Ez egyrészt jelzi, hogy a privát mecenatúra a látszat ellenére, a gazdasági helyzet siralmassága dacára is létezik, másrészt, ha nem is tudja megfordítani a csökkenő állami és vállalati mecenatúra szomorú tendenciáját, valami alternatíva esélyét vetíti előre művészetszociológiai szempontból.

Egy kiállításról szóló írás címének megválasztása nem pusztán technikai kérdés: ideális esetben valamiképpen utal a kiállítás egészére, továbbá elvárás, hogy rövid, érthető, figyelemfelkeltő és olvasóbarát legyen.

A hírhedt gyűjtő ellentmondásos éle­téről és öngyilkosságáról, valamint a nacionalizmus és modern örök harcáról beszélgettünk a Fővárosi Képtár igazgatójával, Ernst monográfusával.

A citrom- vagy kanárisárga ruházatáról és furcsán borotvált frizurájáról, továbbá sok­irányú tevékenységéről is ismert képzőművész kiállítása a PPP (Ploubuter Park Projekt) címen futó sorozatának legújabb állomása.

Várható volt, hogy az új idők szele meglegyinti a korábban progresszív nemzetközi és magyar művészeknek csoportos és tematikus tárlatokat prezentáló Trafó Galériát is.

Magára haragította a nőket, a feketéket, a zsidókat, a keresztényeket, meg mindazokat, akik nem értik a szatírát. Az amerikai under­ground képregénygurut franciaországi lakóhelyén értük utol, hogy Bukowski alkoholizmusáról, Serena Williams fenekéről, Istenről és az LSD-ről is társalogjunk.

Író akart lenni, de a magyar szakra túl sok adatot kellett volna megtanulnia, a Balettintézethez túl magas volt, aztán korán kellett megélhetés után néznie.

A cím Klimó Károly egyik képéé. Klimó Károly szemétből, eselékből, efemeriádából meg persze nemes anyagból, fekete, bíbor, arany festékből kollázsolt-montázsolt, elegáns és látványos képei metaforák: a szakma, a technika, a praxis, a mesterség, s talán magának a meg- és kiüresedő művészetnek a metaforájaként bosszantják, provokálják a nézőt.

A reális és absztrakt ábrázolásmódot összekapcsoló művésszel beszélgettünk felfelé folyó festékről és bolgár busókról.

Bár a Budapest Galéria két szintjén látható, a novemberi Fotóhónap2014 Fesztiválba tagozódó kiállítások különböző okokból jöttek létre, nem csupán a kurátor személye, Uhl Gabriella köti össze őket.

Első pillantásra úgy tetszik, Jörg Immendorff a 20. és 21. század egyik legjelentősebb festője, a 20. és 21. század köz- és művészeti életének résztvevője és kommentátora.

Ugyan az acb Galéria profilja szerint progresszív kortárs művészeket képvisel, e tág halmazon belül azonban (ki nem mondottan) elsősorban a posztkonceptualista művészeket preferálja – bár az is igaz, hogy legalább ekkora csoportot alkotnak a „politizáló” alkotók is (nem beszélve a két halmaz közötti átfedésről).

Budapesten régebben három építészeti galéria működött folyamatosan: Kévés György, Nagy Bálint és Winkler Barnabás kiállítóhelyei. Mindhárman a saját munkájuk eredményéből forgattak vissza annyit, hogy kiállításokkal tartsák ébren az építészet iránti érdeklődést. Az utóbbi időben már csak két ilyen hely volt: a Budapesti Építész Kamara által öt éve működtetett Fuga és Winkler galé­riája, a HAP. Most ez utóbbi is bezárt.