Képzőművészet

Miután elhelyezkedik a Velencei Filmfesztivál nem hivatalos központjának számító, a századelő spleenjét és a hatvanas évek pezsgését egyszerre idéző Hotel Excelsior teraszán, és belekortyol élete második legdrágább kapucsínójába, óhatatlanul is felötlik az emberben két kérdés:

A múlt héten Média Modell címmel összegző jellegű kiállítás nyílt a Műcsarnokban az elmúlt évtized hazai médiaművészetéről, különös tekintettel a művészeti felsőoktatásban éppen tíz éve polgárjogot nyert, ám azóta is identitásproblémákkal küzdő intermédiára. A megnyitóünnepséget a Vákuum TV interaktív televíziótörténeti kabaréja zárta a városligeti Á kávézóban, a képzőművészet és a reklámipar egyre erősödő szimbiózisára pedig a Felvonulási téren párhuzamosan zajló @RC című óriásplakát-kiállítás szolgáltatott kézzelfogható példát.

Egy lemezbemutató koncerten nem feltétlen helyénvaló, ha másra kell számítani, mint ami megesett a szóban forgó lemezen. Persze ha egy zenekarnak az a filozófiája, hogy még véletlenül se ismételje magát, az kivételes helyzetet teremt. A marokkói-magyar-amerikai Chalaban ilyen. A többi meg kiderül szeptember 15-én a Fonóban, illetve e hasábokon.

nt face=Arial,Helvetica size=-1>A következő napokban tarthatunk keletnek és nyugatnak, de maradhatunk a fővárosban is: megbízható folk- és világzenei fesztiválokba toppanhatunk. Sőt.

Abban a nyilatkozatban, amelyben tizenegy európai nagyváros írta alá A Zene Európai Ünnepének alapelveit, az áll, hogy a rendezvény az élő zene ünnepeként "spontán és szabad közreműködésre kér fel szólistákat és zenekarokat", illetve arra kéri az intézményeket, hogy "biztosítsanak lehetőséget az amatőr és professzionális előadók tehetségének bemutatására". A teljes szöveg olvasható volt a Pesti Est különszámában, de talán ebből a kiragadott félmondatból is kitűnik az egykori francia kultuszminiszter, Jack Lang kezdeményezésének szelleme. Az tudniillik, hogy nehéz elképzelni a zene számára nagyobb ünnepet annál, mint hogy legalább egyetlen napra az élet hétköznapi részévé válhat: teret kaphat különösebb adminisztratív és anyagi megszorítások nélkül, megmutathatja magát, és élvezheti, akinek kedve van. 1995 óta, többé-kevésbé, Budapesten is.

Hogy fellép Boban Markovic zenekara + a Kispál és a Borz, az egy dolog. Én annak is hírét vettem, hogy az Aba Napokon potyán mérik a rétest, és megnyílnak a borpincék is, hasonló árfekvésben. Hmm. Túrós rétes, mákos rétes, meggyes rétes, ennek a fele sem tréfa, csak úgy porzott az M7-es alattam.

Az idei nem nagyon különbözött a tavalyitól: volt egy vörös szőnyeg, egy fesztiválpalota, huszonhárom versenyfilm és vagy harmincezer hivatalos akkreditációval bíró résztvevő, közöttük hatszáz fotós és mintegy háromezer újságíró. Mindenki tette a dolgát: a vörös szőnyeget már 9-én leterítették, a sztárok 10-étől szorgalmasan sétálgattak rajta, a fotósok megszállottan kattogtattak rájuk, az újságírók pedig megírták az egészet. Állítólag voltak valahol filmek is, de azokat nem nagyon láttuk, amit tudni kellett róluk, fel-felcsipegettük az interneten.

Fődíj Káldy László: A robogós ember

A város még 1977-ben vásárolta meg a Régi Zsinagógát azzal a céllal, hogy a szükséges felújítások után kulturális létesítményként működjön. A felújítás azonban elmaradt, az épület a kilencvenes évek elejéig gyakorlatilag üresen állt, állapota tovább romlott. Ekkor fedezte fel a MASZK (Magyar Alternatív Színjátszó Központ) Egyesület, amely éppen befogadószínháznak alkalmas épületet keresett. Az önkormányzat akkor hozzájárult a használatbavételhez, de a végleges használati jogot illető döntést bizonytalan időpontra halasztotta. A várakozás gyümölcse: tavasztól a Városi Ifjúsági Ház Kht.-é a jog, ők döntik el, ki használhatja ideiglenesen, a MASZK pedig sokévi sikeres működtetés után pályázhat, ha van kedve.

Értesüléseink szerint néhány héten belül nálunk is megjelenik A kommunizmus fekete könyve, amely eddig nem egy vihart kavart. Az esemény alkalmából történészkonferenciát rendezett a XX. Század Intézet: számos, feltűnően decens és informatív (sok esetben a már eddig ismert részleteket összefoglaló) előadás mellett meghallgathattuk a főigazgató asszony tárgyhoz kevéssé kapcsolódó önapológiáját is, de hát ezt már úgyis.

Ki tudja, jó ötlet-e pár nap alatt letudni az elkövetkezendő év francia filmtermését. Merthogy erről van szó, forgalmazó áll már majdnem mind a nyolc film mögött, és ha még emlékszünk, tavaly se volt ez nagyon másképp. Elsősorban közönségfilmeket vetítettek most is, bár aki tehette, megpróbálta velünk elfeledtetni ezt - ezek a franciák már csak ilyenek, és mi is így szeretjük őket.

"Mulatságosnak találta, nevetségesnek és rettenetesnek, felháborítónak és szomorúnak, tragikusnak és gyalázatosnak s da capo mulatságosnak, hogy épp április negyedikére tisztogatja a ház elejét: hogy ne érje szó azt."

A mai ír filmben már első látásra tetten érhető az utóbbi évek célirányos állami támogatásának hatása. Egész filmhetet sikerült megtölteni díjnyertes, világpiacbarát filmekkel, melyek estéről estére telt házas közönséget vonzottak a Művész mozi nagytermébe. A mezőnyhöz tartoztak persze a már befutott ír rendezők külföldi pénzből, sztárokkal készült művei, de Alan Parker vagy Angelica Huston ír földön forgatott munkái is. Mellesleg a még problémásabban kategorizálható angol filmet leszámítva nyilvánvaló, hogy egy európai országba sem fektetnek ennyit az amerikaiak. Ami egyrészt érthető, hiszen az írek az utóbbi évtizedben így vagy úgy évről évre jelen voltak a szórakoztató és egyben tartalmas filmek piacán, ám a most bemutatott filmek tanulsága szerint néha túlságosan is világos, milyen ízlésnek kellene cserébe megfelelniük.

Azért nem a dátumváltásé, mert az Y2K-hisztéria kamu, az éhező számítógép-programozók, a csőd szélén álló biztosítótársaságok és az eladósodott high-tech tanácsadók megsegítésére rendezett nagyszabású jótékonysági esemény, bár PR-fronton biztos, hogy lenyomta a nyílt forráskódú Linux operációs rendszer áttörését és a Microsoft antitrösztperét is, a NASA bénázásáról nem is beszélve.