Kiállítás

Galambkémek

Emléklabor és Felderítések a Lajos utcában

Képzőművészet

Bár a Budapest Galéria két szintjén látható, a novemberi Fotóhónap2014 Fesztiválba tagozódó kiállítások különböző okokból jöttek létre, nem csupán a kurátor személye, Uhl Gabriella köti össze őket.

A földszinti terekben elhelyezett, amúgy magyarul kissé megbicsaklott alcímmel – A történelem kihívása a fotográfia által – terhelt, tizennégy művészt felvonultató Emléklabor egy nemzetközi kiállítás-sorozatba illeszkedik; az európai fővárosokban megrendezett és az Európai Fotóhónapok Szövetségének tizedik „születésnapjára” időzített tárlatok közé. Épp ezért nem annyira a lokális szempontok (például az osztrák, a magyar vagy az angol) dominálnak, sokkal inkább az a tény, hogy egy adott európai művészt milyen globális (bár azért adott helyekhez is kötődő) problémák foglalkoztatnak. Ezen belül is az a kérdés, hogy miként viszonyulhat a fotográfia a kollektív em­lékezet megőrzéséhez vagy rekonstrukciójához, mennyiben járulhat hozzá a felejtéssel szemben a történelem újraértelmezéséhez. Ugyan a kiállított és igen érdekes munkák nagyon „széttartóak”, itt is felbukkan az első világháború kitörésének megkerülhetetlen, a centenáriumra vonatkozó ténye, akárcsak az emeleti teremsorban található, tíz művész munkáit tartalmazó Felderítések – Archívumhasználat a kortárs fotográfiában című tárlat esetében. Ez utóbbi valójában egy utazó kiállítás (korábban Nagyváradon, illetve a komáromi erődben volt látható), amely az archívum (levéltár, különféle gyűjtemények) státusza felől közelít az „eltűnt idő” értelmezése, rekonstruálása vagy éppen (akár fiktív) újraírása felé. Összességében elmondható, hogy a két kiállítás egyrészt erősen reflektál ez első világháborúra és (néhány kivételtől eltekintve) a 20. század történelmi eseményeire, másrészt (az azonos kurátor miatt) egymásra is; így a tárlatok közötti párhuzamok néha jóval erősebbek is, mint az egyes kiállítási egységekben felbukkanó tematikus összecsengések.

Még akkor is, ha a kurátor néha szemmel láthatóan erősen beleavatkozott a művek értelmezési körébe; így jön létre például az alsó szinten egy ún. katonanő-szekció. S bár magam is híve vagyok a gendertematika hangsúlyozásának, mégis kérdésesnek érzem, hogy érdemes-e a Tanja Boukal hímzéses fényké­pein átsejlő női katonák (terroristák vagy szabadságharcosok, köztük például – megfelelő női katonai rang hiányában – Comandante Ramona) közelébe Marko Lipuš katonamodellekről (bábukról) készült, rongált/roncsolt fotóit helyezni – hiszen tudjuk, hogy az eredeti sorozatban több „férfibaba” szerepel (képünkön). (Persze, ha egy művész – mint itt Csontó, Gerhes vagy Ana Adam ­ – manipulálhatja, átírhatja, fiktivi­zálhatja a történelmet, akkor miért ne tehetné meg ezt egy művészettörténész is?)

Új kontextusba ágyazódik viszont Ősz Gábor Az ablak című projektje: Hitler nyaralójának az Untenbergre nyíló ablakából kinövő munka ugyanott „játszódik”, mint Andreas Mühe fotósorozata, amelyen obersalzbergi tájakon fotózza le önmagát Hitler egyik fotósa, Walter Frenz beállításait követve. Hogy ne legyen hiányérzetünk: Hitler egy másik, egyébként privát fotósa, Heinrich Hoffmann arcképe is feltűnik – tüntetőtáblákon, a kiállítóterem bejáratának közelében (a kiállító művészek jegyzékében nem szerepelő G.R.A.M. csoport jóvoltából). A földszinti művek közül talán Jona­than Olley Tiltott erdő című fotósorozata a legérdekesebb, amely a verduni csata máig nem látogatható helyszínén készült. Annak a mészárlásnak a helyszínén, ahol egy négyzetméteren 150 (!) töltényhüvelyt találtak, ahol a felsebzett erdő és a kettétört fák máig őrzik az értelmetlenül elpusztult katonák történetét.

Az emeleten látható Felderítések esetében még inkább kitűnik, hogy a kurátor „díjazza” a posztkonceptuális megközelítéseket; az itt szereplő munkák a tudományos/személyes kutatásokon alapulnak. Károly Sándor Áron első világháborús, azonosíthatatlan katonákat ábrázoló, különféle gyűjteményekben talált portrékat helyez új „narratívába”: céltáblába állítva a múló időből kiemelt katonákat. Egyúttal meg is mentve őket, hiszen melléjük lőtt – mint azt a lyukak és a nagyított nyomatok alatt „figyelő” töltényhüvelyek is bizonyítják. A temető mint különleges archívum dokumentálódik Tarjáni Antal (egyébként családi emlékekből kiinduló) képein – a több mint 3200 hősi halott, civil áldozat és hadifogoly nyughelyén egybemosódnak az azonosított, valaha élt egyéniségek és az ismeretlen (történetüktől megfosztott) létezők nyomai. Voltaképpen mindannyian egybeolvadnak az első világháború tízmillió áldozatának közösségével.

A családból indul ki az erdélyi szász származású Cristian Opris és Telek Balázs munkája. Míg Opris a személyes családi dokumentumait (igazolványkép, portréfotó) több lépcsőben eltávolítja magától (azaz grafikusan átírja, majd megtisztítja), Telek a sosem ismert/látott nagyszüleit teremti akár három dimen­zióban is (már-már megfoghatóan) újra. Esterházy Marcell videóján (4 tétel 5 M-re) humorosan olvad egybe a privát és a közösségi történelem: öccse, Miklós szó szerint elveri a port a felmenő Esterházy Miklósok dobgépre ragasztott fényképein.

A kiállítás olyan ínyencségeket is felvonultat, mint a német hadsereg által az első világháborúban alkalmazott, terepszínű és kis fényképezőgépekkel ellátott belga versenygalambokkal foglalkozó projekt (Kovács Melinda). Ezért is érthetetlen, hogy miért szerepel egy olyan, korhatáros munka (Cohen), melyen egy dél-afrikai fehér, homoszexuális és zsidó férfit (a művészt) láthatjuk ánuszában egy gyémánttal, félmeztelenül vonaglani (jó, ezt a kisebbségi pozíciót valóban nehéz überelni). A píszíség önmagában nem érték – ellentétben egy jó kiállítással. Márpedig ez minden kritikám ellenére is az.

Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza, nyitva 2015. január 12-éig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.