A földszinti terekben elhelyezett, amúgy magyarul kissé megbicsaklott alcímmel – A történelem kihívása a fotográfia által – terhelt, tizennégy művészt felvonultató Emléklabor egy nemzetközi kiállítás-sorozatba illeszkedik; az európai fővárosokban megrendezett és az Európai Fotóhónapok Szövetségének tizedik „születésnapjára” időzített tárlatok közé. Épp ezért nem annyira a lokális szempontok (például az osztrák, a magyar vagy az angol) dominálnak, sokkal inkább az a tény, hogy egy adott európai művészt milyen globális (bár azért adott helyekhez is kötődő) problémák foglalkoztatnak. Ezen belül is az a kérdés, hogy miként viszonyulhat a fotográfia a kollektív emlékezet megőrzéséhez vagy rekonstrukciójához, mennyiben járulhat hozzá a felejtéssel szemben a történelem újraértelmezéséhez. Ugyan a kiállított és igen érdekes munkák nagyon „széttartóak”, itt is felbukkan az első világháború kitörésének megkerülhetetlen, a centenáriumra vonatkozó ténye, akárcsak az emeleti teremsorban található, tíz művész munkáit tartalmazó Felderítések – Archívumhasználat a kortárs fotográfiában című tárlat esetében. Ez utóbbi valójában egy utazó kiállítás (korábban Nagyváradon, illetve a komáromi erődben volt látható), amely az archívum (levéltár, különféle gyűjtemények) státusza felől közelít az „eltűnt idő” értelmezése, rekonstruálása vagy éppen (akár fiktív) újraírása felé. Összességében elmondható, hogy a két kiállítás egyrészt erősen reflektál ez első világháborúra és (néhány kivételtől eltekintve) a 20. század történelmi eseményeire, másrészt (az azonos kurátor miatt) egymásra is; így a tárlatok közötti párhuzamok néha jóval erősebbek is, mint az egyes kiállítási egységekben felbukkanó tematikus összecsengések.
Még akkor is, ha a kurátor néha szemmel láthatóan erősen beleavatkozott a művek értelmezési körébe; így jön létre például az alsó szinten egy ún. katonanő-szekció. S bár magam is híve vagyok a gendertematika hangsúlyozásának, mégis kérdésesnek érzem, hogy érdemes-e a Tanja Boukal hímzéses fényképein átsejlő női katonák (terroristák vagy szabadságharcosok, köztük például – megfelelő női katonai rang hiányában – Comandante Ramona) közelébe Marko Lipuš katonamodellekről (bábukról) készült, rongált/roncsolt fotóit helyezni – hiszen tudjuk, hogy az eredeti sorozatban több „férfibaba” szerepel (képünkön). (Persze, ha egy művész – mint itt Csontó, Gerhes vagy Ana Adam – manipulálhatja, átírhatja, fiktivizálhatja a történelmet, akkor miért ne tehetné meg ezt egy művészettörténész is?)
Új kontextusba ágyazódik viszont Ősz Gábor Az ablak című projektje: Hitler nyaralójának az Untenbergre nyíló ablakából kinövő munka ugyanott „játszódik”, mint Andreas Mühe fotósorozata, amelyen obersalzbergi tájakon fotózza le önmagát Hitler egyik fotósa, Walter Frenz beállításait követve. Hogy ne legyen hiányérzetünk: Hitler egy másik, egyébként privát fotósa, Heinrich Hoffmann arcképe is feltűnik – tüntetőtáblákon, a kiállítóterem bejáratának közelében (a kiállító művészek jegyzékében nem szerepelő G.R.A.M. csoport jóvoltából). A földszinti művek közül talán Jonathan Olley Tiltott erdő című fotósorozata a legérdekesebb, amely a verduni csata máig nem látogatható helyszínén készült. Annak a mészárlásnak a helyszínén, ahol egy négyzetméteren 150 (!) töltényhüvelyt találtak, ahol a felsebzett erdő és a kettétört fák máig őrzik az értelmetlenül elpusztult katonák történetét.
Az emeleten látható Felderítések esetében még inkább kitűnik, hogy a kurátor „díjazza” a posztkonceptuális megközelítéseket; az itt szereplő munkák a tudományos/személyes kutatásokon alapulnak. Károly Sándor Áron első világháborús, azonosíthatatlan katonákat ábrázoló, különféle gyűjteményekben talált portrékat helyez új „narratívába”: céltáblába állítva a múló időből kiemelt katonákat. Egyúttal meg is mentve őket, hiszen melléjük lőtt – mint azt a lyukak és a nagyított nyomatok alatt „figyelő” töltényhüvelyek is bizonyítják. A temető mint különleges archívum dokumentálódik Tarjáni Antal (egyébként családi emlékekből kiinduló) képein – a több mint 3200 hősi halott, civil áldozat és hadifogoly nyughelyén egybemosódnak az azonosított, valaha élt egyéniségek és az ismeretlen (történetüktől megfosztott) létezők nyomai. Voltaképpen mindannyian egybeolvadnak az első világháború tízmillió áldozatának közösségével.
A családból indul ki az erdélyi szász származású Cristian Opris és Telek Balázs munkája. Míg Opris a személyes családi dokumentumait (igazolványkép, portréfotó) több lépcsőben eltávolítja magától (azaz grafikusan átírja, majd megtisztítja), Telek a sosem ismert/látott nagyszüleit teremti akár három dimenzióban is (már-már megfoghatóan) újra. Esterházy Marcell videóján (4 tétel 5 M-re) humorosan olvad egybe a privát és a közösségi történelem: öccse, Miklós szó szerint elveri a port a felmenő Esterházy Miklósok dobgépre ragasztott fényképein.
A kiállítás olyan ínyencségeket is felvonultat, mint a német hadsereg által az első világháborúban alkalmazott, terepszínű és kis fényképezőgépekkel ellátott belga versenygalambokkal foglalkozó projekt (Kovács Melinda). Ezért is érthetetlen, hogy miért szerepel egy olyan, korhatáros munka (Cohen), melyen egy dél-afrikai fehér, homoszexuális és zsidó férfit (a művészt) láthatjuk ánuszában egy gyémánttal, félmeztelenül vonaglani (jó, ezt a kisebbségi pozíciót valóban nehéz überelni). A píszíség önmagában nem érték – ellentétben egy jó kiállítással. Márpedig ez minden kritikám ellenére is az.
Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza, nyitva 2015. január 12-éig
