című kiállításának valóban a címben nevezett tárgy (szabatosabban fogalmazva: installáció) az origója. Belépéskor és kilépéskor is elhalad mellette a néző, aki előbb még csak furcsálkodik, utóbb azonban már egy egész lehangolóan szép, antiutópisztikus világot kapcsol a boldogtalan és viszolyogtató bohóc körül vég nélküli körtáncot járó fejetlen gyerekek látványához. Nyilvánvaló fenyegetés árad a műből, az azonban már nem dönthető el ilyen könnyen, hogy ki fenyeget kit, a bohóc a gyerekeket, vagy a gyerekek a bohócot. Az pedig, hogy nem körtánc, hanem Körhinta lett az installáció címe, tárgyiasságával dehumanizálja az alkotást, s az alakok mozgásának gépiességére helyezi a hangsúlyt.
Hatásos, profi és meglehetősen modoros ez a műtárgy, mint ahogy a holland sztárfotós egész kiállítása az. A stílus akarása árad belőle, aminek valószínűleg egyszerre lehet köze Olaf szélsőségesen esztétizált világ- és történelemképéhez, valamint a divatfotózás felé tett hosszabb-rövidebb kirándulásaihoz. Ám Olaf modorossága valamiképpen még a tűréshatáron belül marad, sehol nem válik bántóvá, forrpontjain pedig valóban fel tudja idézni a klasszikus értelemben vett nagy stílus élményét – Mapplethorpe, Helmut Newton és Joel-Peter Witkin tanítványától ennél nem is várhatunk el kevesebbet. Az egyes fotósorozatok és a melléjük rendelt szobrok, installációk és videomunkák adják ki a Körhinta valóban magával ragadó kavargását, egy olyan teret képezve meg a Modemben, ahol a weimari köztársaságra, a nácizmusra, a faji alapú társadalmi ideákra, illetve a polgári miliő otthonosságában is nyirkos melankóliájú belső tereire ugyanazon a mentális felületen tud rákérdezni mind az alkotó, mind az ő nyomában járó befogadó. Jó látni, hogy az egyre sötétebb viharfelhőkkel szembenéző debreceni művészeti központ még képes egy ilyen színvonalú kiállítást bemutatni.
Modem, Debrecen, 2014. október 26.–2015. február 1.
