magyarnarancs.hu: Ez a színház kisterme, itt szoktál képzőművészeti foglalkozásokat tartani - már csak felnőtteknek. A bábbal kapcsolatban reflexszerűen gyerekelőadásokra gondolunk, a kiállításon is gyerekdarabok karakterei, szereplői láthatók. Neked viszont felnőtteknek szóló „bábszínházban” indult a pályád, az Orfeo csoportban. Mikor, hogy jött a fordulat, a gyerekek felé fordulás?
Németh Ilona: Mikor 1995-ben a Mátyás utcában újra indult a Stúdió K, ott kezdtem el a képzőművészeti gyerekfoglalkozásokat. Régi mániám a képzőművészet, hiába csatlakoztam a Stúdió K-hoz, alapvetően képzőművésznek érzem magam. Bárhová mentünk a színházzal az idők folyamán, művelődési házakba, azonnal indítottam szakkört gyerekekkel. Mint mondjuk az Akácfa utca 32.-ben, ahol a Stúdió K. 1976-tól a Bihari táncegyüttestől kapott termet.
magyarnarancs.hu: Ahol a legendás Patyolatot láthattuk, még Gaál Erzsivel?
NI: Ott, igen. Általános iskolában is tanítottam akkor rajzot, de soha nem szakadtam el a képzőművészet gyakorlatától. Nekem ez a másik énem.
magyarnarancs.hu: Mi az egyik?
NI: Hogy egy színház, egy csoport tagja vagyok.
magyarnarancs.hu: Öt évtizede a Fodor Tamás alapította társulásban alkotsz, dolgozol. Előzőleg bábosként az Orfeo csoport tagja voltál. Milyen változást hozott az életedbe az ötven évvel ezelőtti „váltás”?
NI: Kezdetben elsősorban a látvánnyal foglalkoztam, jelmezt készítettem, de segítettem a díszletben, kellékekben is.
magyarnarancs.hu: A szintén legendás Woyzeck-előadásban ismét bábosként vettél részt. Ott a báb több volt, mint díszlet, saját készítésű bábbal jelentél meg a színen, ami fordulatot jelentett ahhoz képest, hogy Stúdió K. előtt, a Malgot István vezette Orfeo csoportban még „csak” báboztál.
NI: Igen, ott bábos voltam.
magyarnarancs.hu: Aki nem beszélt.
NI: Ott senki nem beszélt. Úgy került Fodor Tamás is az Orfeóba, hogy ő lett „a hangja” az előadásoknak. Hangfelvételről. Tamást eleve színészként ismertük meg az Egyetemi Színpadról, ahová a bábcsoporttal nézőként jártunk.
magyarnarancs.hu: Az évfordulós visszatekintések során, ahogy mondtad, a mával kapcsolatosan is, hangsúlyos, hogy az Orfeo csoport közösségteremtő ambíciókkal indult, a korszak „újbaloldali” művészeti hatásaitól inspirálódva.
NI: Vállaltan politizált a csoport. A Képzőművészeti Főiskolán alakultunk, ahová mindannyian jártunk. Az volt az elképzelés, hogy a művészettel, képzőművészettel is meg lehet mozgatni a képeket. Többen voltak köztünk, akik szobrásznak tanultak, adta magát, hogy csináljunk bábokat. Ezekkel aztán ki lehetett vonulni művelődési házakba, vagy munkásszállásra, bárhová, ahol fogadtak bennünket.
magyarnarancs.hu: Te viszont festőnek készültél.
NI: De kirúgtak közben a főiskoláról. Mindenkit kirúgtak, akinek bármi köze volt a csoporthoz.
magyarnarancs.hu: Az Orfeo filmben hangzik el, hogy azelőtt még nem történt olyan, hogy onnan bárkit kirúgtak volna.
NI: Hiszen egy művészeti főiskolán senki nem kapott olyan rossz jegyet, amiért ez megtörténhetett volna. A mesterem azért buktatott meg mégis, szakmából, hogy ne államellenes összeesküvőként kelljen eltávolítani a főiskoláról. Mindenkivel ezt csinálta. Ezután mentem el tanítani, és szerettem bele a tanításba. Volt bábszakköröm is, és a rajzóráim sem olyanok voltak, mint általában lenni szoktak. Majd miután kettévált az Orfeo csoport, döntenem kellett. Fodorékat választottam, bár ott nem volt bábozás, és olyan színházat csináltak, amihez én nem értettem. Így jött a jelmeztervezés, „öltöztettem” a színészeket. Pénzünk nem volt, az Ecserin vettünk régi anyagokat, befestettük, alakítottuk őket.
magyarnarancs.hu: Mikor kezdődött a bábkészítő korszakod? Már az Orfeo bábcsoportban?
NI: Nem, ott arra megvoltak az emberek, szobrászok alapvetően. A Mockinpott-bábok fejét például Malgot István mintázta, de ha jól emlékszem, Komjáthy Anna is sok bábot és díszletet készített.
magyarnarancs.hu: Az Orfeo csoportban a bábszínészség is eltért a hagyományostól. Láttam egy előadást még a Kassák Klubban, ahol a tárgyak, a bábok szinte lebegtek a sötét térben.
NI: Fekete színház volt. Ez egy sajátos műfaj, a bábmozgatók „nem látszanak”, feketében vannak, általában van a fejükön egy áttetsző zsákféleség, valami háló – csak az jelenik meg a színpadon, amit a fénybe tartasz. Külön volt a fej, a test a karokkal, és a lábak. Míg én a bábfejet és az egyik kezet mozgattam, addig a másik kezet egy másik színész, a lábakat meg egy harmadik. Ez plusz játékra adott lehetőséget: elrepült a fej, aztán visszajött. Jó pár technikát tanultam az Orfeóban.
magyarnarancs.hu: A Woyzeckben már saját készítésű báboddal – és színészként is – álltál a színpadra. Ez volt az első színpadi megjelenésed ott?
NI: Igen, a bábokkal mindenképpen. Kezdetben, a jelmezek mellett mindenféle látványelemeket csináltam, de Fodor Tamás bevont olykor játszani is, mivel nem voltunk olyan sokan, és ha kellett kisebb figura, beugrottam. Nem vagyok igazi színész, nem éreztem magam soha annak, de próbáltam teljesíteni.
magyarnarancs.hu: A képzőművész éneddel mi volt mindeközben?
NI: Az énem igazából háttérbe szorult, nem használtam, abbahagytam a festést, kitöltötte az életem a többi meló. De ha volt szabadidőm, bábokat készítettem, magamnak.
magyarnarancs.hu: Ezt is tanítottad, ha jól tudom.
NI: Ezer helyen a kilencvenes években. A képzőművészeti egyetemen is hat-hét évig tanítottam látványtervezőket bábkészítésre.
magyarnarancs.hu: Végül csak meglett diplomád is.
NI: Igen, szerencsém volt, de nem művészdiplomám lett, hanem tanári. Biztos kevés volt a rajztanár, mert indítottak egy levelező osztályt, úgyhogy taníthatok rajzot, művészettörténetet és ábrázoló geometriát - amit utálok. A képzőre 2006-ban Csanádi Judit hívott. Akkoriban indult a látványtervezés, de a színházzal nem volt még élő kapcsolatuk a hallgatóknak. Azóta ez sokat változott: a látványtervezőket már diákként összehozzák a színművészetisekkel. Így egy látványtervezőnek rögtön lett kapcsolata egy rendező, egy dramaturg és egy operatőr szakos hallgatóval. Mire meglett a diplomájuk, könnyebben nekivághattak a pályának.
magyarnarancs.hu: A Stúdió K-ban hogyan folyatódott az életed, munkád?
NI: Mikor az előző, a Mátyás utcai helyiségünk elkészült, Tamás már úgy kötött szerződést a kerülettel, hogy gyerekdarabokat is műsorra tűz. Így újra képbe kerültek a bábok. A legrégebbiek, amelyek a kiállításon is láthatók, a Rózsa és Ibolya bábjai. Eredetileg nekik még csak fejük volt, a többi drapériaként, lebegő ruhaként „takarta” a testüket. Ez a bábtípus újdonság volt. A darabban van három cigánygyerek, akik már eredeti Arany János-mesében is szerepeltek, de Balla Zsófia bábos változatában főszerepet kaptak.
magyarnarancs.hu: Az átirat hozta az innovációt?
NI: Igen. Ez kísérleti korszak volt a kilencvenes évek végén. Amíg a báb testét a mögötte lévő színész szépen tudta mozgatni, maga a figura megfordulni nehezen tudott. Korlátozott volt a mozgása, ami egy rendezőnek, főleg Tamásnak nagyon nem jött be. Ezek a cigánygyerekek végigkísérik, narrálják a történetet, ugrálnak, bukfenceznek, nyüzsögnek, a feneküket is mozgatják, vagyis a legkülönbözőbb pozíciókban kell őket látnunk, így aztán mindegyiknek lett a feje mellett keze, lába, teste – amiket addig drapéria mintegy „takart”, azaz kiváltott.
magyarnarancs.hu: Te az összes bábelőadásnál ott vagy? Instruktorként?
NI: Igen, a bábmozgatásban tudok segíteni. Általában a próbák kezdetére elkészülök a bábokkal, előtte dolgozom a rendezővel, Tamással, meg az íróval, kialakulnak a karakterek, milyen játékok lesznek benne, mit kell tudnia a bábnak. A Kelekótya Jonatánban például a Miniszter a saját fejét dobálta az egyik kezéből a másikba.
magyarnarancs.hu: Hogy van a másik éned?
NI: A képzőművész? Megvan, mint másnak a zene: ha nem csinálod, akkor is benne vagy, élsz benne, éltet. A gyerekek, akikkel a képzőművészeti foglalkozásokat csináltuk, már felnőttek – de a szüleikkel, nagyszüleikkel kialakult egy kapcsolat, egy közösség; formálódik a Szerdai Piknik nevű foglalkozásomon a művészettörténet kimagasló alkotásait megismerni vágyókkal, az egyes műveket mintegy újraalkotva. Papírra dolgozunk, az általam vetített művek után előkerül a festék, a tempera, a tus. Vannak kiállításaink is. Ez állandó, mindannyiunknak fontos, fix nap az életünkben. Mesélünk, meghallgatjuk egymást. Ez lelkesít. Tervezek jövőre is új előadást. Vannak az ismeretségi körünkben olyan költőpalánták, akik beleállnak ilyenbe. Szívesen dolgozom egészen fiatalokkal, akiknek ez ujjgyakorlat.
magyarnarancs.hu: A felnőttben, milyen terv van? Amiben megjelenik a bábod?
NI: Tamás idén lesz nyolcvan éves, úgyhogy azt mondta, ideje rendezni egy új darabot. Bábok is szerepelnek a tervben – azaz én is. Egy Szendrei Júliáról szóló történetet írt Szeredás Andrással, ezen dolgozik. Tamás már tíz éve nem nagyon rendezett, gyakorlatilag visszament színésznek, lubickol benne, átadta a színház igazgatóságát is.
magyarnarancs.hu: Szendrei Júlia lesz a báb?
NI: Nem. Petőfi-báb talán lesz, amellett, hogy a költőt színész is alakítja. De többnyire az elesett honvédeket „játsszák” majd a bábok.
magyarnarancs.hu: Voltak kedvenceid, bábosok, társulatok?
NI: Volt több is. A Bread and Puppet színházat nagyon szerettem, de mikor az Orfeo csoporttal fesztiválokra jártunk, sok más izgalmas produkciót láttunk. Az útjaink közül leginkább Lengyelországra, Bielsko-Bialára emlékszem, a hidegre, a gyönyörű hegyekre, meg arra, hogy nagyon csórok voltunk. Később a Woyzeckkel bejártuk világot.
magyarnarancs.hu: Mennyi idő alatt készül el egy-egy báb?
NI: Több hét, de maximum egy hónap. Szeretek velük elbabrálni. A kezük drót, és textillel van bevonva; a fejük papírmasé; van, hogy azt is textillel borítom, de van, hogy csak megfestem őket. Ha textilapplikáció van rajtuk, külön festem a gézeket, és úgy rakom fel, mint egy mozaikot.
Néhány felnőtt darabom is volt. Az egyik egy szabadtéri alkalomra készült, évekkel ezelőtt, a bábszínházi világnapra, olyan bábtípussal, aminek a fejét a saját fejükre rakják a színészek, ráhúzzák, mint egy sapkát: „nagyfejűek”.
magyarnarancs.hu: Hol van a többi bábod, amiket nem állítottak ki?
NI: Otthon, Pilisborosjenőn, a valamikori alkotóházban, a műteremben. Néha játszom velük, átrendezem őket, komponálok: „Így jól nézel ki, maradj itt egy kicsit!” Vagy: „Választok neked új társat.” Van, hogy a kisebbekből leviszem egyiket-másikat a lakószobánkba is, hogy legyen körülöttem is a kedvenceimből. Azokat leültem, ahol éppen vagyok, tulajdonképpen az egész ház tele van bábbal. A műterem kezdetben színházi próbaterem volt, most a kisszobákban vannak a kellékek, a dossziék, ott a Stúdió K. múltja. Amit lehet, őrzök. Van jelmeztár szoba, mert mindig kell valamit újra hasznosítani. Rengeteg kacat is van, de elférünk. A korral is jár, hogy elfelejtsz dolgokat – én azt nem felejtem el, amit látok. Mindent kipakolok, mikor készülünk egy új darabra, Tamás is elkezd járkálni a házban. Ha találunk valamit: „Ó, ez nagyon jó lesz abba a jelenetbe!” Így működünk.
Németh Ilona Beszélő tekintetek című kiállítása május 11-éig, szerdáig tekinthető meg a Stúdió K Színházban (1092 Budapest, Ráday u. 32.)
