„Hogy a kifutón belül maradjak”

Filó Vera grafikus, színháztörténész, drámaíró  

Képregényes művészkönyvek, hétköznapi hősök, kukabúvárok, porcicák és angyalok a főszereplői Filó Vera új kiállításának. Kísérletező drámaírásról, az ikonfestészet szabadságáról és a figyelemzavar megszelídítéséről is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Drámaíróként váltál ismertté a pályád elején, nem képzőművészként.

Filó Vera: Pedig húszéves koromig semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy grafikus leszek, és rajzolni fogok. Semmi más gondolatom nem volt, ez mindent kizárt. Aztán jött az első „kopp”, amikor nem vettek fel az akkor még Képzőművészeti Főiskolára. Egy színházban kezdtem el dolgozni dekoratőrként, és az ott ért hatások miatt jelentkeztem aztán a Veszprémi Egyetem színháztörténész szakára. Valamit be akartam bizonyítani magamnak, talán azt, hogy ebben akár jó is lehetek. De az egész igazándiból egy eltérítés volt. Nem bántam meg, de amíg egyetemre jártam, végig rajzoltam, kiállításaim is voltak, és közben elkezdtem könyveket illusztrálni, képregényeket rajzolni. A számítógépes grafika is nagyon vonzott, sokat dolgoztam grafikusként.

MN: A színházi munkáid elég megosztóak voltak. Kritikusaid azt is mondták rólad, hogy meglehetősen elvont dolgokat csinálsz, a műveidben túl sok a metafora. De közben jöttek sorra a sikerek, rendeztél az Egyetemi Színpadon, a darabjaidat Zsámbékon, Grazban és Budapesten több helyen is bemutatták.

FV: Annak idején mindig rácsodálkoztam a pozitív és a negatív kritikákra is. Számomra a drámaírás egyfajta nyílt kísérletezés volt, amit, azt hiszem, sokan nem igazán értettek. Nem akartam semmi különöset, csak nagyon szerettem játszani, és rettenetesen imádtam dialógusokat írni. Aztán mégis be kellett látnom, hogy nem nekem való ez a műfaj, a színházi világban soha nem éreztem magam otthon. Összességében persze nagyon hasznos volt, mert megtanultam beszélni, közlekedni az emberek között, megérteni őket, a mondataikat, és nagyon sok tehetséges embert is megismertem közben. A színház lehozott a földre, megtanított a realitásban élni.

MN: A Szobalánynak Londonban című darabodra sem voltál büszke?

FV: De arra igen, és mivel tudtam, hogy a színházi pályafutásom véges lesz, mindenképpen úgy akartam elhagyni a pályát, hogy legyen végül egy olyan darabom, amely tetszik az embereknek. Nagyon szerettem Mundruczó Kornél rendezését, és Tóth Orsi, aki tulajdonképpen az én alteregóm volt, tökéletesen hozta a figurát, hasonlított is rám, emlékeztetett önmagamra. Ez a darab egy egyszerű szerelmi történet volt, a férjemmel való megismerkedésemről. Korábban soha nem írtam ennyire reális drámát, és igazán nem is számítottam rá, hogy egy ilyen valós történet népszerű lehet, egyáltalán érdekelheti a nézőket.