Interjú

„Hogy a kifutón belül maradjak”

Filó Vera grafikus, színháztörténész, drámaíró  

Képregényes művészkönyvek, hétköznapi hősök, kukabúvárok, porcicák és angyalok a főszereplői Filó Vera új kiállításának. Kísérletező drámaírásról, az ikonfestészet szabadságáról és a figyelemzavar megszelídítéséről is beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Drámaíróként váltál ismertté a pályád elején, nem képzőművészként.

Filó Vera: Pedig húszéves koromig semmi másra nem gondoltam, csak arra, hogy grafikus leszek, és rajzolni fogok. Semmi más gondolatom nem volt, ez mindent kizárt. Aztán jött az első „kopp”, amikor nem vettek fel az akkor még Képzőművészeti Főiskolára. Egy színházban kezdtem el dolgozni dekoratőrként, és az ott ért hatások miatt jelentkeztem aztán a Veszprémi Egyetem színháztörténész szakára. Valamit be akartam bizonyítani magamnak, talán azt, hogy ebben akár jó is lehetek. De az egész igazándiból egy eltérítés volt. Nem bántam meg, de amíg egyetemre jártam, végig rajzoltam, kiállításaim is voltak, és közben elkezdtem könyveket illusztrálni, képregényeket rajzolni. A számítógépes grafika is nagyon vonzott, sokat dolgoztam grafikusként.

MN: A színházi munkáid elég megosztóak voltak. Kritikusaid azt is mondták rólad, hogy meglehetősen elvont dolgokat csinálsz, a műveidben túl sok a metafora. De közben jöttek sorra a sikerek, rendeztél az Egyetemi Színpadon, a darabjaidat Zsámbékon, Grazban és Budapesten több helyen is bemutatták.

FV: Annak idején mindig rácsodálkoztam a pozitív és a negatív kritikákra is. Számomra a drámaírás egyfajta nyílt kísérletezés volt, amit, azt hiszem, sokan nem igazán értettek. Nem akartam semmi különöset, csak nagyon szerettem játszani, és rettenetesen imádtam dialógusokat írni. Aztán mégis be kellett látnom, hogy nem nekem való ez a műfaj, a színházi világban soha nem éreztem magam otthon. Összességében persze nagyon hasznos volt, mert megtanultam beszélni, közlekedni az emberek között, megérteni őket, a mondataikat, és nagyon sok tehetséges embert is megismertem közben. A színház lehozott a földre, megtanított a realitásban élni.

MN: A Szobalánynak Londonban című darabodra sem voltál büszke?

FV: De arra igen, és mivel tudtam, hogy a színházi pályafutásom véges lesz, mindenképpen úgy akartam elhagyni a pályát, hogy legyen végül egy olyan darabom, amely tetszik az embereknek. Nagyon szerettem Mundruczó Kornél rendezését, és Tóth Orsi, aki tulajdonképpen az én alteregóm volt, tökéletesen hozta a figurát, hasonlított is rám, emlékeztetett önmagamra. Ez a darab egy egyszerű szerelmi történet volt, a férjemmel való megismerkedésemről. Korábban soha nem írtam ennyire reális drámát, és igazán nem is számítottam rá, hogy egy ilyen valós történet népszerű lehet, egyáltalán érdekelheti a nézőket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.